Beérkezett pályaművek

NAGY JÁNOS (Nagykanizsa)

 

 

Különc vagyok

Valami nagy baj van velem! Már egy ideje figyelem magam és borzasztó dolgokat veszek észre. Teljesen elkeseredtem! Példának okáért nincs okos telefonom! Ráadásul nem is érzek olthatatlan vágyat, hogy vegyek magamnak egyet. Régi, ütött – kopott telefonomat használom régóta és eszem ágában sincs lecserélni.
- Ugye, hogy szörnyű!
A TV – ben nem nézem a sorozatokat, nem hoz lázba, hogy esténként a televízióhoz láncolva kövessem az egyébként roppant bugyuta történeteket.
- Mondom, hogy valami gond van nálam!
Engem nem hoz lázba, hogy V. Tímea, T. Gabi, R. Réka stb. stb. milyen dekoltázst villantott. Ez biztosan egetverően fontos hír és az interneten is nagy érdeklődésre tarthat számot, de engem valahogy hidegen hagy.
Azt már csak szemlesütve merem elárulni, G. Győzike és becses családjának élete sem érdekel.
- Talán orvoshoz kellene mennem, kivizsgáltatni magam? Vagy lehet, hogy már menthetetlen vagyok?
Félve súgom meg nektek, hogy nem nézem a magyar foci meccseket sem. Rezignáltan tudomásul veszem, hogy sok milliárd forintért stadionokat építenek az „aranylábú” fiúknak, többek közt az én adó forintjaimból is.
- Persze, valahova el kell költeni azt a sok pénzt, a végén még ránk romlik!
Alig merem leírni, hogy vasárnap délelőttönként nem a „bolhapiacon” töltöm el az időm, a sok ócskaság közt válogatva, hanem istentiszteletre megyek. Pedig lassan a bolhapiac a város idegenforgalmi nevezetessége, több ezer embernek jelent ez kihagyhatatlan programot.
- Én meg nagy ívben teszek az egészre! Hogy nézzek ezentúl az emberek szemébe?
Képzeljétek, szeretek olvasni! Tudom, hogy manapság ez egy nagyon szokatlan dolog, hiszen már generációk nőnek fel úgy, hogy csak az internet világában léteznek.
- Bocsássa meg a Jóisten, hogy ilyesmire vetemedtem!
Ami pedig a legborzasztóbb, még a paradicsomi bűnbe esésnél is visszataszítóbb, egyenesen undorító, hogy én alapvetően elégedett vagyok a sorsommal.
- Itt és most, Magyarországon!
Amikor mindenki panaszkodik, mindenki sír valamiért. Amikor az emberek rosszkedvűek, frusztráltak, fáj mindenük, elégedetlenek az egész rohadt élettel.
Én meg nem szedek semmiféle gyógyszert, heti rendszerességgel sportolok, harmincnyolc éve élek házasságban, fölneveltünk két nagyszerű fiúgyermeket, és néha kifejezetten boldognak érzem magam.
- Könyörgöm, segítsen vaki! Mit tegyek?

 

Panasz az Európai Emberjogi Bíróságnak

 

Tisztelt Bíróság!

Az azért mégiscsak az égbe kiált, hogy a dadus néni másfél órán keresztül ültetett a bilin! Mindezen idő alatt személyiségi jogaim nagyban korlátozva voltak, nem tudtam játszani a többi gyerekkel, magányosan, elhagyatottan azon fáradoztam, hogy a dadus néni kénye - kedve szerint produkáljak valamit a bilibe.

Ez idő alatt a többi gyerek vígan játszott a babákkal, építő kockákkal és labdákkal.  A legnagyobb felháborodással kellett tudomásul vennem, hogy mialatt én bilin ültem, addig a Kovács Ferike elbitorolta az én piros kis autómat, melyet komoly csatározások során egyszer már megszereztem tőle.

Többször kísérletet tettem, hogy a köröttem felállított blokádot áttörjem, de a dadus néni mindannyiszor csírájában elfojtotta a szabadságom kivívása iránt indított próbálkozásomat. Nem riadt vissza attól, hogy testi erejének latba vetésével hiúsítsa meg a kitörési kísérleteimet!

Ezen atrocitások során lelkivilágom súlyosan károsodott, melyet még a rózsaszín cumim sorozatos cuppogtatása sem tudott feloldani.

Követelem az eset azonnali helyszíni kivizsgálását és a felelősök példás megbüntetését. Tanúként kívánom megnevezni a fent említett Kovács Ferkét, aki pimasz módon élvezte személyiség jogaim sárba tiprását, de Papp Józsika, valamint Molnár Pannika (aki egy angyal), is tanúsítani tudja a fentiek megtörténtét.

Végezetül, de nem utolsó sorban, fel kívánom hívni a tisztelt illetékesek figyelmét a bölcsődénkben eluralkodott visszás jelenségekre. Példának okáért ebédet követően kényszer alvás elrendelése történik, melyet besötétítéssel és teljes csend megkövetelésével súlyosbítanak.

Ebből is látszik, hogy nálunk áldatlan állapotok hódítottak teret, köszönhetően a dadus nénik terrorisztikus munkastílusának, mely ellen semmiféle fellebbezésnek nem adnak helyet.

Valamennyi sorstársam nevében követelem alkotmányos jogaink maradéktalan visszaállítását, úgy mint:

• szabad és egyenlő játék kiválasztási jogot,
• a bili használat kötelező igénybe vételének egyszer és mindenkorra történő eltörlését,
• a dadusok szigorú megregulázását,
• a „tejbepapi„  visszautasításának  jogát,
• önálló, bölcsődésekből álló  önkormányzatot

Maradok tisztelettel:  Varga Ricsike (anya szeme fénye, gyémántos csillag – virága)

Utóirat: Ne kelljen az ENSZ-hez fordulnom! Mindenre el vagyok szánva!

CSERHÁTI MÁRTA

    Baleset

Sok évvel ezelőtt apám s barátja
gyümölcsöt szállított egy oldalkocsis motorban.
Bár mindketten jól vezettek, az ingatag járgány
egy árokba esett.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott,
volt nagy ijedelem – szinte egy sokk.
Felnézni is alig merve,
kúsztak - másztak a magas fűben.

Néztek jobbra, néztek balra,
él-e a másik, ez járt gondolatukban.
Megpillantva egymást, gyorsan megnyugodtak,
„Élünk!” – ez volt számukra a legfontosabb.

Hirtelen a barát kezét tarkójára rakta,
„Jaj az agyam!, „Jaj az agyam!” – óbégatta.
Majd elváltozott arccal a kezére meredt,
s rémülten vizsgálta a sárgás, kocsonyás nedvet.

Apám ránézett, leste, leste,
majd éktelen nevetés tört fel belőle.
Mi történt, mi ily jókedvre derítette,
miközben barátja a halálát megélte?

Nem történt egyéb, mint egy sárgadinnye
az ütéstől kettétörve, pont mint egy sapka
tapadt a kopasz kobakra.
Húsa, leve csak csorgott a szegény barátra.

Mikor a helyzetet ő is megértette,
megkönnyebbült, hogy a balesetet így túlélte.
A történet így esett,
s ily szerencsés vége lett.

 

Összezörrenés

Erre megy az úri ara,
arra megy jövendő ír ura,
ír ura, ki író vala,
lógó orral útját rója,
s aráját várja órák óta,
ki orrát egyre magasabban hordja.

 

Tiszta dili     1.

Tiszta dili – szólt a dakszli.
Mindig csak gersli, krumpli,
néha krumplis nudli.

Nyakában parpedli,
praclijában stanicli.
Benne beigli, müzli, puszedli,
sajtos stangli, száraz kifli,
egy pár virsli, hozzá sercli,
s ráadásul egy üveg ruszli.

Hát ez a dili – szólt a dakszli.
Egy pukedli, s már el is tűnt a kis dakszli.

Tiszta dili     2.

Tiszta dili – szólt a puli.
Buli után nagy a rumli.

Itt egy sámli,
ott egy rigli,
néhány kugli,
meg egy krigli,
cetli hátán cetli,
meg egy cucli,
egy fél pár fuszekli,
kártyából is van

vagy két pakli,
több méter fásli, perkli,
néhány pemzli,
meg egy stempli,
a sarokban egy verkli,
ott egy kép, rajta vurstli,
hol szórakozik néhány trampli.

Hát ez a dili – szólt a puli.
Mindezért jár majd néhány tasli.
 

MIHI (Németország)

Beszélgetés a fogollyal

Riporter: Mesélje el, kérem, hogyan is történt.
Fogoly: Hát, kérem szépen, éltünk Borisomma, hugomma,  Annáva... meg a szülőkke,
nagyszülőkke.  Az úgy vót, tetszik érteni, hogy apám megbolondút. Tetszik érteni?
Riporter: Hogyne érteném, kérem...
Fogoly: Na, az úgy vót, emondom, ahogy vót: nem adtunk neki piát.
Riporter: És ez milyen hatással volt édesapjára?
Fogoly: Neki semmilyen, de a Nagyi szívére vette, szinte a szívéig hatolt...
Riporter: A bánat, igen...
Fogoly: Nem, a kés hatolt a szívéig. Tetszik érteni, apám má  hentesinas korába jó bánt a
késsel. A  Nagyi furt cukkolta, tetszik érteni, ő meg agyára vette, aztán felment a
cukra...
Riporter: Említette, hogy édesapja jól bánt a késsel. Régebben is ennyire vadul bánt a családjával?
Fogoly: Nem, kérem szépen, emondom úgy, ahogy vót. Az úgy vót: disznóvágáskó csak
ránézett a  disznóra, osztán ott helybe  fődobta a tappancsait.
Riporter: Mitől pusztultak el a...?
Fogoly: Mondom, csak rájuk nézett.
Riporter: Olyan rettenetes volt az apja?
Fogoly: Rettenetes csúnya vót, kérem szépen. A postás má nem hozta ki a leveleket, nekünk
köllött  elmenni érte. Má nyugati túrista csoportok is gyüttek. Aszitték, nálunk lakik az
E. T.
Riporter: Nem gondoltak plasztikai műtétre?
Fogoly: Dehogyisnem! Kihívtuk az öreg istent is. Itt vót a megye legjobb szobrásza, dolgozott
apám  fején...
Riporter: Én plasztikaira gondoltam.
Fogoly: Ja, az... az vót... hogyne... fejére húztuk a bevásárlószatyrot.
Riporter: Térjünk egy kicsit más témára. Mikor látta édesapját utoljára józanon?
Fogoly: Nem láttam én, kérem szépen.
Riporter: Soha?
Fogoly: Soha.
Riporter: Mégis, Ön szerint mikor láthatta volna józanon?
Fogoly: A franc se tudja, a rossebb vigye el ott ahol van!
Riporter: Mit gondol, meddig kellene időbelileg visszamennie?
Fogoly: Ahogy ismerem, a születéséig biztos.
Riporter: Jó, akkor mesélje el, mi történt ez év március 15–én.
Fogoly: Hát, attam neki két Petőfit, hogy ne szomjazzon az öreg.
Riporter: Utána mi történt?
Fogoly: Na, attam neki még kettőt.
Riporter: Elindult tehát negyven forinttal...
Fogoly: Húsz.
Riporter: De most mondta, hogy adott neki még kettőt.
Fogoly: Persze, kérem szépen, egyet balról meg egyet jobbról. Aztán gyütt és Kossuthot kért.
Riporter: És adott neki Kossuthot?
Fogoly: Én Munkást szívok.
Riporter: Kicsit szaladjunk a történtekkel. A jegyzőkönyvben az áll, miszerint ön ott feküdt a
napon...
Fogoly: Ja, feküdtem, oszt dünnyögtem magamban.
Riporter: Ekkor azonban jött édesapja a vasvillával...
Fogoly: Igy vót az, kérem szépen! Jött az öreg, mint a pesti gyors.
Riporter: Na és, többször magába szúrt?
Fogoly: Magába nem, csak belém.
Riporter: Hát úgy értettem én is! Tehát önbe döfte a vasvillát. Mit érzett?
Fogoly: Ellenszenvet, kérem, ellenszenvet.
Riporter: Mit gondol, miért követte el édesapja ezt a súlyos cselekményt?
Fogoly: Hmm (nevet), szerette az akukump...
Riporter: Akupunktúrát.
Fogoly: Azt mondom kérem, az akukumpúrát. Na, oszt, elég az hozzá, járt Japánban...
Riporter: Kínában, nem?
Fogoly: Mit, hol?
Riporter: Kínában.
Fogoly: Nem tudom, hol az anyja Kínában volt...
Riporter: Ezt hagyjuk. Mit csinált ezek után? Adott neki piát?
Fogoly: Igen, Rúpiát, mert átment Bangladesibe...
Riporter: Ott nem Rúpia van, de ezt most hagyjuk. Adott apjának szeszt?
Fogoly: Nem.
Riporter: És mit tett ekkor édesapja?
Fogoly: Szemrehányást...
Riporter: Édesanyját nem bántotta?
Fogoly: Nem, édes Annát nem, nem bántotta.
Riporter: Nem a húgára gondolok, hanem anyukájára.
Fogoly: Ahja! Mé nem mondta mingyá, apám anyja má meghót.
Riporter: Az ön édesanyjáról van szó, kedves uram.
Fogoly: Ja! Nem... nem bántotta.
Riporter: Miért nem? Talán nem találta?
Fogoly: Igen, nem taláta.
Riporter: Tehát összegezzük: édesanyját nem találta, ezért nem bántotta.
Fogoly: Nem úgy vót az kérem szépen! Emondom, ahogy vót: a fejszét nem találta.
Riporter: Ezek után lement a feleségével, Borissal a pincébe, és leitták magukat.
Fogoly: Leittuk magunkat, de az asszony vigasztalt: Ne izgulj, fiam, a mosópor kihozza!
Fogoly: Félreértett, önök berúgtak majd feljött a pincéből. Fel tudott jönni?
Fogoly: Fel hát!
Riporter: Egyedül jött fel?
Fogoly: Nem, felgyüttem én is, meg a „Boris”...
Riporter: Közben este lett, telihold volt...
Fogoly: Addigra kijózanodtam, kérem szépen.
Riporter: A szemtanúk leírása szerint önt ismét megkergette az apja. Mit csinált?
Fogoly: Felkaptam a gereblyét.
Riporter: A jegyzőkönyvben az áll, hogy a gereblye édesapjánál volt.
Fogoly: Hogyne kérem, amíg a hátába nem nyomtam.
Riporter: Mit csinált ekkor édesapja?
Fogoly: Becsinált.
Riporter: Ezek után elfutott.
Fogoly: Én nem, csak apám.
Riporter: Úgy értettem én is. Hova futott édesapja?
Fogoly: A disznóólba.
Riporter: A szemtanúk állítása szerint rácsapták az ajtót.
Fogoly: Hazugság, kérem, én nem vótam, az egy szentség, kérem...
Riporter: De hát valaki csak becsukta?
Fogoly: Apám.
Riporter: Bementek érte?
Fogoly: Nem mentünk, mert ordított az öreg.
Riporter: Mit mondott?
Fogoly: Hogy fölakassza magát.
Riporter: Megtette?
Fogoly: Meg.
Riporter: Levágták?
Fogoly: Nem vágtuk le, kérem szépen. Anyám mondta, hogy ne vágjuk le, mert az idén má
vágtunk,  ennyi disznót meg úgyse tudunk megenni.
Riporter: Nem vágták le a gerendáról?
Fogoly: Ja, nem, mert leszakadt.
Riporter: Tehát túlélte. Itt az áll: ekkor kiszaladt a disznóólból.
Fogoly: Kirohant, mint a Zrínyi, kérem szépen.
Riporter: És ismét megkergette a családot?
Fogoly: Könnyű vót, disznó hátán gyütt.
Riporter: Hogyan zajlott tovább?
Fogoly: Apám énekőt, na, ekkó tutta mindenki, hogy megkergűt.
Riporter: Mit énekelt, ha szabadna tudnom?
Fogoly: Hogyne kérem, hát én emondom úgy, ahogy vót. Kesergőket énekőt. Egy példát
emondanék.  Énekőni nem tudok, emondom:
„Sej, dilim–dalom, a lábaid levagdalom, csuhajja...”
Riporter: Jól van, ebből elég, talán inkább mondja el, hol volt ezalatt a nagypapa.
Fogoly: A fészer mellett ült távlátóva.
Riporter: Félt?
Fogoly: Én? Soha, kérem szépen!
Riporter: A nagypapa!
Fogoly: Ja! Nem, csak rossz a látása.
Riporter: Mit tett mindezek láttán a nagypapa?
Fogoly: Feljelentést.
Riporter: Ön megölte az édesapját. Hogyan?
Fogoly: Patkányméregge.
Riporter: Mit vár a bíróságtól? Kegyelmet?
Fogoly: Mindegy mit kapok, ha mumszot kapok, azt se bánom, csak  elvonóra ne vigyenek!

 

Az első magyar ember a Holdon

A Kennedy Űrközpont irányítóközpontja kapcsolatba lépett velem.
– Hallo Joe! Az idő fantasztikus, szerencsére a hurrikán elkerült bennünket. Eddig minden terv szerint működik. Houston nemsokára  jelentkezik.
– Mennyi van meg hátra a kilövésig? – kérdeztem kicsit izgatottan.
– Még öt perc. Mostantól  Houston veszi át az irányítást.
Kicsit meglepett, hogy magyarul társalogtunk egymással, de az elején fel sem tünt, csak később döbbentem rá.
A pulzusom egyre jobban vert, a légzés is nehezebb lett.
A szkafanderem nem bizonyult kényelmesnek, úgy éreztem magam, mintha kényszerzubbonyt adtak volna rám, és több mázsa nehezedne a mellkasomra.
Alig szakadt meg a vonal, megszólalt az okos telefonom. Ki az öreg isten hív ilyenkor? Nem akarta abbahagyni a csörgést, s mielőtt robbannék a dühtől, felvettem.
– Üdvözlöm! Végre elértem, már napok óta keresem Önt! Akkor a megbeszéltek szerint szombaton visszük a kész garázst.
– Ne haragudjon, de ma csütörtök van és biztos benne, hogy szombatra tettük a határidőt? – kérdeztem kicsit bizonytalanul.
– Igen, hiszen Ön kérte, hogy tegyük át. Miért nem jó?
– Hát nem éppen – szóltam vissza kámpicsorodottan –, most egy hétig nem vagyok otthon.
– Nem tudtam, hogy szabadságon van.
– Nem egészen, de valami olyasmi – próbalni kitérni, ne kelljen elmagyaráznom a távollétem okát.
– Felhívhatom később, gondolja át, megbeszelhetünk egy másik határidőt.
– Nem hinnem, hogy ott elérne...izé...ott nem működik a telefon.
– Ha szabadna kérdeznem: merre van?
– Jelenleg a cap canaveral–i űrállomáson lévő rakéta csúcsán, a parancsnoki kabinban tartózkodom.  Ha minden sikerül, akkor három nap múlva a Holdra lépek.   
Fél percig kacajt hallottam az éteren át, majd megszólalt az illető:
– Szeretem a humorát – mondta nevetve. Rendben, akkor gondolja át és hívjon vissza.
Ebben maradtunk. Fogalmam sem volt kivel beszéltem, nem beszélve a garázsrol. Garázsom már van, minek kellene még egy? Nem emlékszem, hogy valakit is megbíztam volna ezzel az üggyel kapcsolatban.
– Itt Houston, még három perc a rakétafelbocsátásig.
A gondolataim csak azon jártak, amikor rélépek a Holdra és valami nagyszerűt közlök a világgal, mint annak idején Neil Armstrong tette: „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Ezt nem ismételhetem meg, viszont valami újabb, frappáns mondattal beírhatom magam az űrhajózás történetébe. A gondolataim fénysebességgel mozogtak az agyamban, mégsem sikerült egy tömör, sokatmondó mondatot összeállítani.  Talán az izgatottság miatt blackout–ot kaptam. Mondhatnám azt esetleg, hogy ”Kis megerőltetés nekem, de nagy megerőltetés egy ilyen kis nemzetnek”. Az elmélkedeseimet  Houston jelentkezése szakította félbe.
– Üstökösgém, elkezdjük a visszaszámlálást. 9,8,7...
Érdekesképpen ezt már angolul mondták. Különösebben nem zavart, csak megállapítottam. A kilövés után beleszorultam az ülésbe, majd elveszítettem az eszméletemet. Valamikor  feléb–redtem, félálomban lehettem, mert csak foszlányokban emlékszem, amikor a Holdra léptem, valami előre kitervezett mondatot motyogtam,  aminek a tartalma misztikusnak és homályosnak tűnt. Előtte a houstoni irányító központnak  jelentettem: Az Üstökösgém leszállt.
Az illető megint hívott, valamit az garázsajtóval kapcsolatban magyarázott. Nem értettem mit akar. Egyidőben kinyílt egy ajtó, fejem fölé hajolt egy szkafanderes pacák, de mint kesőbb kiderült, valójában csak fehér fejfedő és szájvédő volt rajta.
Örömmel konstatáltam, hogy sikerült terv szerint a Holdra szállnom. Enyhén lebegtem, amikor hirtelen ütést éreztem a mellkasom környékén.
Nagy sürges–forgás lett körülöttem és suttogásokat hallottam. Azt hittem hallucinálok, pedig valóban rólam vagy hozzám beszéltek az emberek. Nem értettem mit mondanak, pedig maga a nyelv nem volt idegen a fülemnek. Hirtelen egy fekete, földig érő, fekete csuhában beöltözött paraszt ember jelent meg, kaszával a kezében. Nem tudtam összefüggésbe hozni a történtekkel. Talán kaszált a Holdon? Nem emlékeztem rá. Valaki megfogta a kezemet. Ha jól emlékszem a hölgyet Angina Pectoris–nak hívták, de nem vagyok benne egészen biztos. Egy harmadik illető is  a fejem fölé hajolt, próbálta – ezúttal német nyelven – elmagyarázni a történteket.
Ekkor tudatosult bennem, hogy sikerült a Holdra szállásom, és a defibrillátorral szerencsésen visszahoztak a Földre.
 

SOMOGYI FERENC

Kalmopyrin Joe

Hozzáteszem: bácsi, mert az öreg már túl van a hetedik ikszen. Élemedett kora ellenére virgonc és gyors észjárású. Azt mondja, mindez a Kalmopyrintől van.
Tömve a patika. Állítólag az országban már tetőzött az influenza, megfázásos tünetekkel tíz százalékkal kevesebben fordultak orvos, e tény azonban vajmi kevésbé látszik a gyógyszertár forgalmán. A betegek vagy küldötteik türelmesen várják sorukat. Halkan beszélgetnek, melybe rendszeresen belekontrázik egy-egy prüszkölés vagy komolyabb köhögésroham. Nem is feltűnő, hiszen az ácsorgók mindegyike valamilyen kapcsolatban áll betegséggel és éppen a kiváltandó, megvásárolandó piruláktól várják a jobbulást. Természetesen nyavalyákról, orvosokról, gyógymódokról cserélnek eszmét. Mindenki esküszik valamilyen tuti gyógymódra (néhány férfi kalapkúrára szavaz), de akkor mit keresnek itt? Szó esik a lottóötösről, hogy az istennek sem akarják kihúzni azokat a számokat, amelyekkel végre elvihetik a három milliárdot. A hosszú nyeretlenségi sorozat kapcsán többen fennhangon állami susmust emlegetnek.
Józsi bácsi, alias Joe, a kelleténél hangosabban heherészve viccet mesél. Haverja ol-dalát bökdösve fröcsögi:
- Két fátyol találkozik. Az egyik megkérdezi: te fátyol? Mire a másik: nem, retyketek.
Meg se várva a poén hatását, Overdorse módra felnyerít. A környéken ácsorgó nénikék szemrehányóan pisszegnek az öregre, ám őt a legkevésbé zavarja, mert a lényeget még kétszer elismétli. A harmadik újrázást sorra kerülése okán megússza a várakozó tömeg.
A gyógyszerésznő jó ismerőként üdvözli. Udvariasan kérdezi:
- Mit tetszik kérni, Józsi bácsi?
Újra nyerít az öreg:
- Ha én azt megmondhatnám! – azzal sokat sejtetően kacsint a középkorú hölgyre.
Pír kúszik a fehérköpenyes arcára, de azért nem adós a válasszal:
- A vén kecske akarja nyalni a sót?
- Naná! – bólogat hevesen, majd hirtelen konyuló kedvvel teszi hozzá – De legutóbb is már csak a parajdi sóbányában nyalogathattam a falat.
A gyógyszerésznő arcán halvány mosoly suhan át, aztán az öreg jövetele céljára tereli a szót.
- Kedveském, Kalmopyrint kérek.
- De Józsi bácsi! A héten már a hetedik levéllel viszi. – fakad ki a gyógyszerárus – Mire kell magának?
- Mindenre, szívem csücske, mert mindenre jó. Ettől múlt el az isiászom, lumbágóm, ízületi fájdalmaim, fogam sajgása…
- Egyáltalán van olyan, ami nem fáj neked? – szól oda a haver a sorból.
- Ha egy vén trottyosnak nem fáj valamije, akkor már komoly baj van. Olyankor azt hiszem, hogy meghaltam. – a poént újabb heherészésbe csomagolva küldi cimborájának.
- Tisztelt patikusnő! – fordul a haver az alkalmazotthoz – Joe azért kér mindig Kalmopyrint, mert annak idején beleszeretett egy sánta nőbe. Esténként a kocsmában mindig azzal dicseke-dett, hogyan feküdt a Kalmo Pirin.
Ez a csattanó ül. A közönség eget rengető röhögéssel honorálja a jól sikerült történet-véget. Egyedül az öreg húzza kissé össze magát. Csak úgy magának motyogja:
- Pedig rejtvényfejtésre is jó.
- A Piri vagy a Pyrin? – évődik vele a patikárius.
- Az utóbbi. – elunva az élcelődést, türelmetlenkedik – Na, adja már a gyógyszert!
Hamar kapja. Elvisel még egy figyelmeztetést:
- Óvatosan Józsi bácsi, mert a túlzott gyógyszerfogyasztásnak beláthatatlan következményei lehetnek!
- Jó, akkor majd adok a kaktuszaimnak is. – morog, most már rosszkedvűen, s minden igyeke-zettel a minél hamarabbi távozásra koncentrál. Haverja mellet is köszönés nélkül sunnyog el. Útját halk kuncogás kíséri, majd a következő pillanatban, talán a kelleténél is hangosabban csapódik a bejárati ajtó.

 

A hősködő kisegér

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisegér. Állandó rettegésben élt. A macs-kák, rókák, farkasok már elfogták, megették családja majd’ minden tagját. Hiába vigyáztak, azok a legváratlanabb időben és helyen támadtak. Esélyük sem volt a menekülésre.
Egy nap a kisegér gondolt egy merészet: nem lesz ő állatok tápláléka, nem fog ő vaco-gó fogakkal élni. Ő bátor lesz!
Az elhatározást tett követte. Felállt egy tuskóra. Mellén összefonta karját, fejét felve-tette. Úgy várta az ellenséget.
Nem sok idő múltán felbukkant a medve. A kisegér már messziről kiáltotta neki:
- Kard ki, kard, rohamra! Megverlek medve!
A bundás állat fülét hegyezte. Nem hitte, amit hallott, ezért közelebb ment:
- Ne haragudj egérke! Lehet, öreg vagyok már. A hallásom sem a régi. Nem értettem, mit mondtál?
- Megverlek! – vicsorogta vérfagyasztóan a kérdezett.
- Hahaha! – nevetett fel a maci – Még hogy megversz? Ez a hét legjobb vicce. Megyek is, elmondom barátaimnak.
Ígéretét betarthatta, mert délutánra hahotázástól zengett az erdő. Egérkét bosszantotta, amiért nem veszik komolyan, ezért elhatározta, még keményebben szól a következő jöve-vényhez.
Az oroszlán lett az áldozat. Békésen kószált a rét felé, mit sem sejtve a kisegér szán-dékáról.
- Oroszlán! Ütött az utolsó órád!... – bömbölte a kisegér, hangját egy erősítővel turbózva fel.
A sörényes ijedtében helyből szökkent három métert a magasba. Még le sem érkezett, amikor hallhatta a fenyegetőzés további részét:
- …Úgy elverlek, hogy anyád sem fog rád ismerni!
„No, ennek fele sem tréfa”. – gondolta az állatok királya, míg meg nem pillantotta a fenyegetőzőt.
- Ó, azt a kamillaillatú, kaporszakállas nagybácsidat, de megijesztettél!
- Megverlek! – hörögte habzó szájjal az egérke.
- Te?... Engem? – álmélkodott az oroszlán – Micsoda vicc! Ennél jobbat nem halottam a héten. Na, ezt elmondom barátaimnak. – azzal visszasétált arra, amerről jött.
Nem telik bele egy óra, az erdő újra hahotázástól hangos. A sikertelenségtől dühbe gurult a kisegér. Nem veszik komolyan, pedig ő tényleg elverne mindenkit.
Mint tudjuk, a harag, a bosszú, a düh rossz tanácsadó. Elboruló aggyal egérkénk azt találta ki, hogy felkeresi a macskát. Készülődött is az útra, de a macska megtakarította neki a fáradtságos trappolást, mert megjelent a tuskónál:
- Megverlek macska! - ordította szinte a fülébe a megtébolyodó cincogó.
- Ne ordíts, mert megsüketülök! – méltatlankodott kacor király.
- Köhög a bolha. – szólalt meg a bolha a macska füle tövéből, utalva arra, hogy az egérnek csak a szája jár.
- Igazad van, bolha. – értett egyet élősködőjével – Ha nem csípnél állandóan, még tudnék is koncentrálni erre a hősködőre.
- Rendben. Fegyverszünetet hirdetek, míg elintézed ezt a mit ugráltat.
- Rendben. – morgott a kandúr, aztán zöld szemével haragosat villantott a tuskón állóra.
A kisegér nem ijedt meg. Bekötött még egy hangszórót, így a macska sztereóban hall-hatta az újabb fenyegetést:
- Megnyúzlak! Keresztben nyellek le! Mert én vagyok a….
A mondat befejezetlen maradt, mivelhogy a kandúr nem a szavak, hanem a tettek macskája. Egyszerűen rácsapott a hangoskodóra, s egy nyeléssel gyomrába küldte az izgága teremtményt.
- Ez a világ rendje. – közölte a bolhával, miközben jobb mancsával igyekezett kivakarni a fültőből – Jól néznénk ki, ha az egér támadna a macskára, a macska menne neki az oroszlánnak, az az  elefántnak, elefánt a tehervonatnak. A vonatot is csak a szemafor piros jelzése állí-taná meg…, mert az a legerősebb…, legalábbis szerintem.
 

Csicsek Anna (Nagykanizsa)

Lakodalmas zene

Az első osztályosok hittan órája előtt épp úgy zsibongtak a gyerekek, mint bármikor. Az óra elkezdődött, a tanító néni kedves üdvözlését követően közösen elmondtak egy Miatyánkot.
Ma a kánai menyegzőről tanulunk. – és már rakosgatta is a maga fabrikálta, keménypapírból készült kellékeket maga köré.Amennyire csak tudta, igyekezett közelre hozni egy kétezer évvel ezelőtti „lakodalmi” miliőt. A gyerekek kapták a feladatokat. A rajzlapon ügyesen színezték ki szép kékre az egyik kőkorsót, a másikat barnára, jelezve ezzel tartalmukat. A tanítónő korabeli méretű, keménypapírból készült vizes edénnyel demonstrálta a bibliai történetet. Közben haladtak szépen az eseményekkel, a gyerekek ügyesen válaszolgattak a kánai menyegzővel kapcsolatos kérdésekre.Őszintén elcsodálkoztak azon, hogy egy-egy korsóban több száz liternyi vizet tároltak.
Nagypapámnak a szőlőhegyi pincéjében olyan…ekkora kancsó van az asztalon. Abból önti pohárba a bort. –mutatta két kezével a normál méretű korsót az egyik kisfiú.
Azon a menyegzőn hat kőkorsó állt a házban, mégpedig a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára. -
Miután megértették a sok száz liternyi bor mennyiségét, azt is megkérdezték, hogy hányan lehettek egy ilyen lakodalomban.
Képzeljétek, hogy egy egész álló hétig tartott a lakodalom, ha a menyasszony leány volt. De, ha özvegyasszony ment férjhez újra, akkor „csak” három napig ünnepeltek. A vendégek pedig naponta jöttek-mentek, cserélődött a násznép. Egy valakinek mindvégig ki kellett tartania. Ő volt a násznagy. No, főhetett a feje a násznagynak, amikor elfogyott a bor, mert ez is előfordulhatott egy hét alatt. Ilyen volt a menyegzőnek az a napja is, amelyen Jézus, Jézus anyja Mária, valamint Jézus öt tanítványa – Natanael, Simon Péter, András, Fülöp és János – a meghívásra megjelent.
Egy hosszabb ideig tartó rajzolás következett az órán. A tanárnő zenét kapcsolt be:
Amíg rajzoltok, hallgassátok, hogy milyen zene szólt akkoriban egy lakodalomban. –
A jellegzetes zsidó zene halkan szólt a CD-ről. Ritmusa, hangzásvilága szokatlan a hat éves gyerekek számára. Az egyik padból göcögés, felbugyogó gurgulázás hallatszott a rajzolásból fel sem néző gyerek szájából. Egy roma kisfiú kezdett el kuncogni a „lakodalmas” zenén, majd körbenézett az osztálytársakon, akik át is vették tőle a kuncogást, ami aztán nevetésbe ment át. Az egyik gyerek azon szórakozott, mert neki is furcsa volt ez a zene, a másik azért, hogy utánozza a többieket. Lassacskán abbahagyták anélkül, hogy tanító néninek közbe kellett volna avatkoznia; folytatták a rajzolást.
Semmi szokatlan nem volt a roma kisfiú őszinte viselkedésében. Ő és környezete nem ehhez a zenéhez van szokva.  Számukra egyértelműen a mai magyar lakodalmas zene jelenti az egyetlen ilyen műfajt. Remélhetőleg egysíkú zenei világképét sikerült színesíteni. Ezen a hittanórán nemcsak a roma kisfiú, hanem talán minden gyerek elindult egy másik kultúra felé. Más kultúrák felé…

 

 

Ejfetorony

Munkahelyi elfoglaltságom úgy hozta, hogy szeptember 1-jén egy balatoni faluba utaztam. Vonattal érkeztem, két órám volt a műszaki bejárás kezdetéig. Intelligens ember nem unatkozik. – hízelegtem magamnak. A kellemes időben kedvemre választhattam ki a megfelelő padot, szembe és közel a vízhez, ahol senki sem zavar az olvasásban.  Csend, nyugalom és egyedül vagyok! Föl-fölpillantgattam: a könyv éppúgy vonzott, mint a Balaton vízének látványa. Pár perc után a szemem sarkában valami mozgást érzékeltem: elképedve láttam, hogy sok-sok gyerek fut a Balatonba, kézzel-lábbal taposva-csapkodva maguk körül a vizet. Hangtalanul. Ezt a szürreális képet! A gyerekzsivaj, a víz csobbanása nem jutott el hozzám a távolság és a másik irányba fújó szél miatt. A fürdőzésre nemcsak a lelkesebbje vállalkozott, az egyházi tábor minden lakójának kötelező volt így kezdeni a napot, no meg az évet. A testedzés a parton végighúzódó homoksávon futással folytatódott. A túlsúlyos, kövérkés fiú láthatóan és hallhatóan szenvedve, de kitartással futotta végig a távot. Egy magas, sportos, jó felépítésű srác viszont dünnyögve hagyta abba a futást és váltott át gyaloglásra. Oda-vissza így teljesítette a távot a két fiú.

A gyereksereg elvonult, ellenkező irányból takarítóeszközzel felszerelt közmunkások bukkantak föl, és kezdték meg a part takarítását. Padomhoz érkezett közülük egy negyvenes nő.

• Ó, itt nem is kell takarítani! – néztem körül a pad tiszta környékét.
• De, legyen szíves felállni, elgereblyézem a homokot. Nem szeretnék leszúrást kapni.  Holnap persze, úgy is elmegyek táppénzre. Ennyiért dolgozni? Csinálom amit eddig: takarítok! Képzelje, most is takarítottam egy villát, hát mi mindent hagytak rám: a nőci egy egész sminkkészletet! Tizenöt körömlakkot! Föl is teszi az internetre a lyányom.  Jaj, egyem a szívét! Ez a csepplyány! Elvisz engem Olaszba! Ja, annyit keresett a nyáron, megazpjaisadottnekipénztmer’ugyeelváltunk. Megnézzük az ejfetornyot…!- mosolyogva megállt: ezalibanemistudjamiazaejfetorony, igazított egyet a pink leggingsen, ami mindenhol bevágott… majd újra az ejfetoronyolaszba, körömlakkok, csepplyánytaníttatása, hülyeférfiak, arohadtéletbehogynekemeztkellcsinálnimikortakaríthatnékisnemennyiért.

A vége olyan  sotto voce lett, de nem azért, mert nem akarta, hogy más is meghallja, csupán elfogyott a levegője.

• …az Eiffel-torony Párizsban van… - motyogtam.
• Ja, Olaszba’, Párizsba’. Persze. Tudja, hogy az ejfetornyot le fogják bontani?
• Nem, nem tudok róla. Jártam ott, nagy kár lenne érte. Hatalmas! Képzelje, a lábai egymástól száz méterre vannak. – Hitetlenkedve nézett rám.
• Az egyik lába itt a padnál, a másik ott, ahol a nádas kezdődik, a harmadik a lángossütőnél, a negyedik meg annál a szép nyaralónál. – mutogattam a százmétereket.
• De lebontják. Én még megnézem! - és diadalmaskodva tovább vonult a következő padhoz, mert a Főnök tűnt fel a közelben.

Féloldalnyit sikerült olvasni könyvemből, amikor begördült a partra egy lakókocsi. Szülők és két 3-4 éves kislányuk szállt ki a kocsiból. A lányok örömükben visítozva megrohanták a játszótér házacskáit és csúszdáit. Pacsora! – kiáltotta a nagyobbik kislány reggel fél tízkor húgának, miután a házikóban „megfőzte” a vacsorát, ami „bujek” volt...  Ilyen péksütit csak az Adrián adnak. Szép helyről jövet szép helyen álltak meg egy kis pihenőre.

Egyáltalán nem azt nyújtotta a Balaton szeptember első napján, amire számítottam. Még hogy nyugalom, meg egyedüllét! De sokkal többet kaptam: üdítő, elgondolkodtató, szórakoztató, aranyos találkozásokat. Frissen indult az a bejárás.

                      SEBŐK MIHÁLY

 Szülészeti trilógia 

Az igényes bivaly
 
  - Kedvesnővér, mit keres egy fekete bivaly a szülészet udvarán? Ezt a főorvos úr kérdezte a korház egyetlen orvosa, aki belgyógyász volt, műtött, fogathúzott és levezette a komplikált szüléseket, ami ritkán adódott. Mindezek ellenére a rangfokozatban egy finom hajszállal volt előbbre, mint a Kedvesnővér, amit csak nagyon tapintatosan, mert a kisasszony tudtára adni.
    - Azon csodálkoznék, ha egy fehér bivalyat látna a doktor úr.-  A kedvesnővér egy szigorú tekintetű megnyerő arcú középkorbeli nő volt, mindég patyolattiszta vasalt apácaruhát viselt. Katonás tartással járt, kelt a kortermekben és pattogó parancsszavakat osztogatott. A korház személyzete tartott tőle a betegek szerették az orvos tisztelte. A második világháború alatt végig a fronton tevékenykedett. Amputált, szilánkokat és golyókat műtött ki, sebeket kötözött csontokat illesztett.- Nem voltam orvos de azt kellett tennem, emberi életeket mentettem!- Vallotta nemes egyszerűséggel.
    - De kedvesnővér a fekete bivaly mellett egy mezítlábas posztónadrágos férfi is áll sétárral a kezében.- Az orvos elhúzta a függönyt az ablakon, hogy jobban kilásson.
    - Háború utáni időszakba vagyunk doktorúr és nyári kánikulában, az emberek nagytöbbsége lábbeli nélkül jár!
Egy darabig senki nem szólt, az orvos áhítattal nézte a sűrű fenyőerdővel benőtt völgyet. Úgy érezte, hogy egyedül a gyönyörű természet kárpótolja ebben az istenhátamögötti világban.
    - Kedvesnővér, ha nem csal a szemem a hölgy, aki az éjszaka kettős ikret szült feji a bivalat, ha a fülem sem csal, az egyik szülésznő meg énekel neki.
    - Remélem, nem csal.- Mondta a kedvesnővér, az ablakhoz állt és rezzenéstelen tekintettel nézte a jelenetet.
Amikor a mezítlábas ember átvette a sétárt és az újdonsült kismama csoszogó léptekkel megindult a bejárat fele nyomában az alacsony párnázott zsámolyt cipelő szülésznővel a kedvesnővér megkönnyebbülten szólalt meg.
- Végre leadta.
- Mit adott le és ki?- Érdeklődött a főorvos.
- A bivaly adta le a tejet doktorúr. Ugyanis különös egy állat a  
fejésnél furcsábbnál furcsább igényei vannak. Ha nem az általa megkedvelt egyén végzi a műveletet nem nyitja meg a tejcsatornáit, de gyakran elvárja azt is, hogy énekeljenek neki.
- Tehát maga tudott erről a dologról?
- Semmi sem történik itt olyan, amiről én ne tudnék.- A világ
Legtermészetesebb hangján mondta ezt anélkül, hogy dicsekedett volna.

A kedvesnővér sem tud mindent  

- Kedvesnővér, ön nem is olyan rég kijelentette, hogy semmi nem történik az ön tudta nélkül a szülészet területén. Jól emlékszem kisasszony?
    - Jól emlékszik főorvos úr.
    - Úgy megmondaná nekem miért ólálkodott egy vadászkalapos fiatalember a fenyőfák takarásában olyan ügyetlenül, hogy csak az nem vette észre, aki nem akarta?- Az orvos ismét a nagy boltíves ablaknál állt és kedves időtöltésének adózott, csodálta a természetet.
    - Magas vörös hajú férfi haját hátrafele fésüli, fényesre vixolt barna bürgericsizma volt a lábán, barna lovaglónadrágba fehér gyolcsingben és barna posztó lajbiba. - Adta meg a pontosabb személyleírást a Kedvesnővér.
    - Tehát látta?
    - Két nap alatt amióta a felesége szült, legalább négyszer seprűztem ki az intézmény udvaráról.
    - De hát miért ez a furcsa bánásmód?- Méltatlankodott az orvos. –Úgy tudom a beteglátogatás nincs megtiltva!
    - Csakhogy a fiatalember nem látogatási szándékkal kerülgeti feleségét.
    - Hanem?- Húzta fel szemöldökét a főorvos.
    - Légyottra! Pironkodott a kisasszony.
    - Nem egészen értem mi az a bizonyos légyott.- Tűnődött hangosan a főorvos.
    - Hát akkor úgy mondanám, hogy etye-petyére.- Ismét elpirult.
    - Etye… pettye, etye… pettye, töprengett a főorvos.
    - Nemi aktusra bíztatja a két napja megszült feleségét.- A kisasszony arca lángrálobbant.
    - Hogyan viszonyul ehhez a beteg?
    - Hát ez az, amiért aggódom, a hölgy nem bánja és benne volna a dologba, mert ahogy ő mondja a férfi, megkeresi a szomszédba, amit otthon nem kap meg.
    - Hát akkor minden a legnagyobb rendben kedvesnővér mert már legalább tízperce ott heverésznek a páfrányok között. 
A mindig kimért higgadt, helyzet magaslatán mozgó hölgy idegesen felugrott és az ablakhoz rohant.
    - És ezt csak most mondja doktor úr!- Kiáltotta szemrehányó kifakadással.
    - Én azt hittem, hogy önnek erről is tudomása van. Az orvos szavaiból enyhe gúny érződött. De mivel nem akarta megbántani a kedvesnővért békülékenyen folytatta.- Hagyja most a seprűt kisasszony, mert egy új élet fogantatásának voltunk szenttanúi, inkább jegyezze fel a pontos dátumot.
Pontosan kilenc hónap múlva az asszonyka újra szült de ezúttal karantén alatt tartották, két seprű volt készenlétben a bejáratnál és a kedvesnővér árgus szemekkel figyelt.

Kenyér a legfontosabb

- Kedvesnövér, kérdezhetek önről valamit? 
- Kérdezhet, főorvos úr.
- Mintha láttam volna azt a hölgyet, aki alig egy órája szült egy szenes szekéren útban a város fele. Onnan tűnt fel, hogy rajta volt korházunk kimonója, karján és derekán szenes kézlenyomatokkal, nyilván amikor felsegítették a szekérre, akkor keletkeztek azok. A biztonság kedvéért megszámoltam a babákat és a kismamákat a kórteremben. Egyel több újszülött volt, értesüléseim szerint, ikrek nem születtek a napokban, megbizonyosodtam tehát, hogy hiányzik egy kismama.
    - Ez így is van doktorúr, a kismama az én tudtommal és beleegyezésemmel hagyta el a szülészetet.
    - Megtudhatnám az okát?
    - A hölgy, mielőtt elveszítette volna a magzatvizét kenyérnek való tésztát dagasztott fateknőbe. Fájdalmai dacára három kilométert gyalogolt a szülészetig. Szülés közben egyre sürgetett, hogy minél hamarabb végezzünk, mert mire leég a kemence tüze és megkel a tészta ő haza kel, menjem bevetni a kenyereket sülni.
    - Ön nem próbálta megakadályozni ebben?
    - Nem! Vannak kivételes esetek főorvos úr, amikor nem ragaszkodhatunk olyan mereven a szabályokhoz, mert ahány eset annyiféle és többet veszíthetünk, mint amennyit nyerünk. Jelen esetben például öt gyermek, van még otthon, öt piciny éhes száj meg egy részeges akasztófavirág férj. Ha kenyér nélkül marad a család, amíg a kismama nálunk gyengélkedik éhen hal öt apró éhes poronty.
A főorvos belgyógyász úr, aki műtött, fogat húzott, bonyolult szüléseket vezetett le és mégis csak egy hajszállal ált magasabban a rangfokozaton, mint a Kedvesnövér, megértő bólintással adta tudtára véleményét.

Andy Jazz

Egy újszülött képzeletbeli élménybeszámolója

    Mikor a látás-kezdeményeim kezdtek kialakulni, akkor jutott el a tudatomig, hogy egy sötét, de kellemesen meleg és puha élettérben vagyok. Akkor azt hittem, ez a világmindenség, ezen kívül nincs más hely, ahol ilyen magamfajta növekmény létezik. Ez a föltevésem hamarosan megdőlt, amikor az egyik hozzámtartozó fölvilágosított, hogy ez már a második – hivatalosan "anyaöl-Sötétség"-nek elnevezett – élettér a létezésemben. Tőle tudtam meg, hogy az "apa-Sötétség" volt az első őshazám, ahonnan sok ezer társammal egy megrázó esemény hatására el kellett menekülni. Csak én maradtam életben, mert sikerült egy keskeny nyíláson bejutni az anyaöl sötétjébe, és egy – sejtésem szerint gömb alakú – házikóba belebújni. Azt is csak informátoromtól tudom, hogy ezek után rendkívül gyorsan növekedni kezdtem.

    Örömmel tapasztaltam, hogy kényelmem fokozására valamilyen Ismeretlen utasítására wellness fürdőt kaptam, ahol kedvemre lubickolhattam. Ilyenkor megtámaszkodtam a "Sötétség" mennyezetében. Egyszer egészen váratlanul, hallás kezdeményeim a legnagyobb megdöbbenésemre valami zajt jeleztek. Csak nincs egy másik világ az én "Sötétségemen" kívül? Ezek a zajok valami ilyesfélék voltak:

    – Nézd, rúgkapál! Gyere gyorsan, tapaszd ide a kezed! Egy másik, mélyebbről észlelt zörej:

    – Igen, de jó! Majd ez a zörej kintről megnyomta a támasztó lábamat, mire én dacosan visszanyomtam.

    – Most nézd! Most nézd! – hallottam a zörejt ismét, de meguntam a játékot, és nem nyomtam tovább. Az élesebb zörej:

    – Psszt! Alszik!

   Na, ezt az utóbbi magasabb hangot nagyon megszerettem. Sokszor énekelt nekem, és simogatott, ott, ahol a támasztó lábamat vélte felfedezni. Nem panaszkodhattam az ellátásra sem, különböző külső adományokkal támogatott non profit szervek bőségesen elláttak mindenféle finomsággal. Így nem lehetett csodálkozni rajta, hogy szépen gyarapodtam. Egyre szűkebbnek éreztem a belső "Sötétséget". Gondolkozni kezdtem, ha van egy külső világ is, talán ott több helyem lenne. Meg kell nézni! Döntöttem! És elkezdtem mocorogni, valamilyen

kijáratot keresve. A külső világból szokatlan zörejeket észleltem.

    – Taxit gyorsan! A kis bőröndöt! A kedves hang most teljesen megváltozott, hosszasan elnyújtva érkezett a zörej, és ekkor tapasztaltam először, hogy egy belső érzésem van, ami azt sugallta, hogy ez a hang nem az öröm hangja.

   Közben sikerült úgy mocorognom, hogy a fejem búbján valami nyílásfélét észleltem.
Na, sikerült a fejemet kidugni. Ekkor erősen megragadott valami óriás féle, és húzott kifelé, hátulról is nyomást éreztem. Ekkor észleltem, hogy két új tulajdonságom van. Láttam a külső világot! És bőgni is tudtam! Torkom szakadtából! Hideg volt, maszatos voltam, de beláttam, már nincs visszaút. Ollócsattogást hallottam, majd víz csorgott végig rajtam, kézről-kézre adtak, és végül ott találtam magam a vékony hang kezei között, akinek fájdalomtól meggyötört arcából valami olyan leírhatatlan szeretet áradt rám, amilyet soha a további életemben nem kaptam senkitől.

>>>***>>>

 

Csoki szilánk

Képzelt csokoládés történet, ha még is valamelyik termékkel azonosítható, az a véletlen műve!

 Sok mindenben megegyezett a Nagyi és kis 7 éves unokája ízlése. Szó szerint ízlése, ugyan is mindketten nagyon szerették a csokoládét, és azok közül is az egyik ismert nevű tejcsokit. Nagyon megörültek, amikor az összes népszerű médiában – TV-ben, rádióban, a bulvárlapokban és az interneten is – ráakadtak egy pályázati felhívásra, mely szerint, aki rátalál kedvenc márkájuk csomagolásának belsejében a „Nyert" feliratra, az a gyártótól kap ajándékba 1 kg tejcsokit. Minden ötödik nyer! – volt a hirdetéshez hozzáfűzött biztatás.

Minden nap nagy gonddal bontották fel azt a két darabot, amit rendszerint a jóízűen elfogyasztott ebéd után tettek magukévá. Az értesítés midig csak abból a két szóból állt: „Nem nyert". Aztán rájuk mosolygott a szerencse, egy héttel a kéthónapos pályázati határidő lejárta előtt, találtak egy „Nyert" feliratút. Nagyon megörültek ennek és elhatározták, kihasználva a kellemes sétaidőt, személyesen mennek el a közelükben levő gyárba, hogy személyesen vegyék át a nyereményüket.

A beléptetővel felszerelt – csak a portásfülkén keresztül megközelíthető – kapuban, tanácstalanul megálltak, hogy jutnak be a nyereményük átvételéhez? Ekkor kinyílt a fülke ablaka, és egy kedves, pirospozsgás arcú, mosolygós fej jelent meg benne!

   – Mivel szolgálhatunk, kedves fiatalúr? – kérdezte barátságosan. A Nagyi fölbátorodva a kedves fogadtatáson, átnyújtotta a nyerést igazoló, gondosan összehajtogatott színes papírt.

    – A nyereményünkért jöttünk! A portás megnézte a „Nyert" feliratot. Hirtelen, – ahogy a balatoni vihar szokott lecsapni a déli partra, – úgy változott meg az arckifejezése: pozsgás, mosoly balra el, a ráncba húzott homlok szigorú árkokat vont a szeme köré.

    – Föl kell hívnom az igazgató urat! – mondta szinte sziszegve. Fölemelte a telefont és beszámolt a váratlan látogatásról. Hallgatva a telefont bólogatott, és kicsit megenyhülni látszott a szigorú arckifejezése, ami váratlanul átment mély szomorúba, és beszámolt a beszélgetésük tartalmáról.   

   – Az igazgató úr szíves elnézést kér, mert a pályázat olyan sikeres volt, hogy sokan hamisítani kezdték a „Nyert" feliratú csomagolópapírt. Sajnos önöknek is egy ilyen jutott, így nem áll módunkban a jutalmat kiadni. De bízik benne nagyon, hogy a hamarosan beinduló új pályázatunkon részt vesznek és szabályosan nyernek! A nagyi ekkor egy tőle nagyon ritkán látható heves mozdulattal, egy feszes, kétkezes "bányász"  elvénnyel válaszolt vissza. A portás ezt látva egy pillanatig nem kapott levegőt, majd magához térve – a már távozóban levő csalódottak után, – gépiesen elkiabálta a típus szöveget:

    – Köszönjük, hogy észrevételével támogatta a fogyasztók érdekében végzett munkánkat! Visszafordulva fejcsóválva mormogta maga elé:

   – Micsoda fegyelmi és elbocsájtás lesz ebből, hogy az igazgató úr szigorú tiltása ellenére kikerült egy „Nyert" feliratos csokoládé a kereskedelembe.

MESTER GYÖRGYI

A trükk

Már fél éve állás nélkül voltam, a tartalékaimat teljesen feléltem, amikor az egyik régi jó ismerősöm rám telefonált, és remek lehetőségről informált.
Na pupák, ezt nem szalaszthatod el - mondtam magamnak -, különben szégyenszemre hazaköltözhetsz, élhetsz továbbra is a szüleid nyakán, s igazuk lesz, hogy egyedül nem boldogulsz, képtelen vagy megállni a saját lábadon.
Az állást egy multicégnél hirdették meg, ahol - és ezt ismerősöm kihangsúlyozta -, a személyzetis egy középkorú nő. Még hozzátette: minden férfias kellemet vess be, légy nagyon jólöltözött, sőt, egy új, pikáns, nőbolondító arcszesz sem ártana.
A nagy nap reggelén, a jó tanácsra is figyelemmel, különös gonddal öltözködtem. Még a kávéból is dupláztam, hogy a szokásosnál kicsit jobban felpörgessem magam. A vállalat irodaháza valóságos felhőkarcolóként emelkedett ki a hétköznapi épületek közül, elég nyomasztólag is hatott rám, amikor a forgóajtón a folytonosan jövő-menő emberek között végre bepréselődtem az előcsarnokba. A lift felvitt a 45. emeletre, ahol, az elegáns fémkaszniból kilépve, egy növényekkel és drága, modern bútorokkal telezsúfolt előtérben találtam magam. A recepciós pultnál egy szőke kebelcsoda röviden eligazított: foglaljon helyet, a személyzeti vezetőt magához hívatta a vezér, legalább egy fél órát várnia kell rá. Minden férfiúi sármomat bevetettem, s hogy új arcszeszem illatfelhője semmiképpen se kerülhesse el az orrát, egészen közel hajoltam hozzá, úgy kérdeztem halkan a hölgyet: Nem tudja véletlenül, elkelt már a meghirdetett első asszisztensi állás? A nő, talán tényleg értékelte a vadító illatot, mert hajlandó volt válaszolni: Nem. Kicsit bővebben? Még nem. Van, aki még esetleg, hasonlóan hozzám, a személyzetis hölgyre vár? A nőt már láthatóan egyre jobban zavarta a bizalmaskodásom, ezért, lezárva a további kérdezősködés lehetőségét is, csak ennyit mondott: Ott, a pálma mellett - majd hátat fordítva leült, és buzgón telefonálni kezdett.
A jelzett irányban csupán egyetlen férfi ült, hasonlóan ifjú korú, mint én, jobban megnézve még az öltözéke is - a szürke nadrághoz viselt sötétkék zakó, a világoskék ing és a tűpettyes, bár nem sötétkék, hanem fekete nyakkendő - hasonlított az enyémre. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy talán a fiatalembert is az ismerősöm igazította el, de aztán ezt elvetettem. A haver most értem drukkol egy közeli sörözőben, és az eredményhirdetés után, engem is odavár. Ekkor eszembe ötlött valami. Már csak mi maradtunk, ketten. Ketten a ringben….
Kényelmesen odasétáltam a fiatalemberhez, és szemben vele, de azért elég közel ahhoz, hogy beszédbe elegyedhessünk, leültem a bőrkanapéra. Izgalmamat legyűrve, hiszen őrült nagy a tét, megköszörültem a torkomat, és a lehető leghízelgőbb modoromban megszólítottam. Elnézést, nem szeretném zavarni, de úgy tűnik, egyazon személyre várunk. Meglehet, de nem kell magáznod - felelte. Na, ez jól indul - gondoltam -, legalább nem zárkózik el a beszélgetés elől. Most aztán mindent bele!
Azután, mintha csak a várakozás unalmát akarnám elütni, mesélni kezdtem. Biztosan téged is érdekel, milyen előzetes információim vannak a személyzetis hölgyről. Nem árt, ha az ember tudja, kivel áll szemben, és mire számíthat. Hiszen ez az elbeszélgetés akár sorsfordító is lehet az életünkben. Az állás állítólag magas fizetéssel jár, és jók a kondíciók is. Csak amit még ezen kívül hallottam, az rémiszt el egy kicsit. A személyzetis hölgy maga mellé keresi az asszisztenst, és teljes körű kiszolgálásra tart igényt. Elvárja, hogy az alkalmazottja a magánéletét teljesen neki szentelje, a szabad idejében is bármikor magához rendelheti, az estéire szintén igényt tart. „Úgy” is, ha érted, mire gondolok. Nekem ugyan momentán nincs barátnőm, ezért is jelentkeztem, én mindent hajlandó vagyok bevállalni. Azt beszélik, a nő nagyon virgonc az ágyban, és szeret kellékeket is használni, például korbácsot. Azt rebesgetik, ezzel akarja fiatalon tartani magát, és úgy váltogatja a szeretőit, mint más a zokniját. Közben meg, bár nekem még nem volt szerencsém - vagy talán az volt?! - személyesen találkozni vele, de rút, mindenütt ráncos, csak úgy lóg a hasa, vaskos lábai, narancsbőre van, és áporodott a lehelete. Ez még egy szimpla munkakapcsolatban is elég visszataszító. Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy ezek ismeretében, próbálkozzam?! Te mit hallottál felőle? A másik most szólalt meg először, és csak ennyit mondott. Én is valóban a személyzetis hölgyre várok.  Ő ugyanis az anyám.
Ekkor jött el a pillanat, hogy felálljak, és sürgősen elhagyjam a helyszínt. Ekkora blamázs! A mesével végleg ki akartam ütni a nyeregből a vetélytársamat. De hogy az általam elriasztónak szánt, egyébként teljesen légből kapott pletykát, épp a fiának sikerült előadnom! Ez is csak velem fordulhat elő!
Letörten, lógó orral mentem be a sörözőbe, ahol ismerősöm már felajzva várt. Na, mi van, megkaptad az állást? - kérdezte. Nem, nem kaptam meg, sőt, úgy leégettem magam, hogy ezentúl még a környéket is elkerülöm. Aztán, szép sorjában, előadtam a történteket. Ismerősöm egyre kerekedő szemmel hallgatott. Amikor befejeztem, csak ennyit mondott: Biztos forrásból tudom, a személyzetis nőnek csak lánya van. Kettő. Az egyikkel az unokaöcsém jár.

 

A sajt

 

Tudta, zűrös hét vár rá, hiszen tavaly is, amikor náluk „nyaralt” a neje húga a pereputtyával, szinte semmire se jutott a saját munkájával. Muszáj volt sok időt velük tölteni, ügyes-bajos dolgaikat, beszerzéseiket intézni. Egyébként a családdal nem volt különösebb gondja, mindig is jól megfért a felesége rokonságával.
Nem tévedett, bejött az elképzelése. Egyik nap neki, másik nap a feleségének kellett kísérgetnie a vendégeket, de még a gimnazista nagylányt is befogták, hogy a szomszédos városka múzeumában, kalauzolja őket. Tavaly ugyan jártak már ott, de a kicsik idén is ragaszkodtak hozzá.
Hasonlóképpen elodázhatatlan, sarkalatos pontja volt a programnak a helyi sajtspecialitás beszerzése, mert abból vittek tavaly, és mindenkinek nagyon ízlett. Még a nyolcvanéves mámi, sógornője anyósa is megkedvelte a nagylyukú, fanyarkásan sós sajtkülönlegességet, mivel kevés fogával még el tudta harapdálni. Az idős hölgy idén ugyan már nem jött, mivel közben ágyhozkötött beteg lett, de a sajtra feltétlenül számított, és - állítólag -, azt üzente, addig nem akar meghalni, amíg a kedvencéből még egyszer nem evett.
Ezen a héten azonban, mintha az egész világ összefogott volna ellenük, a piacokról eltűnt a keresett sajt. Még önszorgalomból is utánajárt, felvette a barátaival a kapcsolatot, segítenének beszerezni a sajtot, a már hazafelé készülődő vendégeiknek. Azonban itt is, ott is, csak azt lehetett hallani, hiánycikk most ez a tejtermék, sok volt a külföldi, felvásárolták a teljes készletet. Már a helybelieknek se jutott. Ekkor, a huszonnegyedik órában, mentőkötelet dobott neki a Jóisten. A gazdaboltban kezdett szokásos, reggeli bevásárló körútja során, véletlenül belebotlott egyik régi katonatársába, nem tudtak elmenni egymás mellett szó nélkül. Főként nem szomjasan, ebben a tikkasztó nyári melegben. Beültek hát sörözni a közeli kerthelyiségbe. Szó szót követett, mígnem az került terítékre, hogy kinek, milyen gondja van a családjával. Ő nem panaszkodott, jól kijönnek az asszonnyal, a gyerekekkel sincs gond, csak hát a távolabbi hozzátartozók. A nej pereputtya. Még a jó viszonyban lévő rokonok közt is megesik, hogy akaratlanul is, egymás idegeire mennek, megoldhatatlan problémát okoznak a másiknak. Itt van például, ez a mostani eset - mondta. Én vegyem a lelkemre, hogy otthon az öreg mámi utolsó óhaja nem teljesül, mert mi ideki, Zetelakán nem tudunk neki a kedvenc sajtjából szerezni?! Hát akkora a baj?- kérdezte a barát. Miféle csudasajtot keresel te, amit beszerezni képtelenség? Erre ő elpanaszolta, hogy kereste, kutatta, már akár le is pénzelt volna valakit, ha pult alól, vagy bármi más módon szerez neki, de semmi foganatja. Lejárhatja a lábát, a sajt eltűnt a föld felszínéről, és holnapig, a rokonok indulásáig, már bizonyára nem is kerül elő.
Azt a nagylyukú, fanyarkásan sósat keresed ilyen nagy vehemenciával? - kérdezte ismét a barátja. A nővéremék is csinálják, ma délután épp látogatóba ígérkeztek. Megtelefonálom, hogy hozzanak egy darabot, és rögtön át is ugrom vele hozzátok. Azt sem tudta, hogy köszönje. Mégsem esik csorba a becsületén, mert az asszony már azt is feltételezte, talán nem is akarja igazán azt a sajtot megszerezni… 
Nem is volt otthon, csak este mondta a felesége, hogy a barát meghozta a sajtot, és betették a hűtőbe. A sógorasszony nagyon örült neki, ő meg többször is elmondta, hogy aztán nehogy ott felejtsék a fridzsiderben, mert az már jóvátehetetlen hiba lenne. Mit is szólna odahaza az a szegény, kívánós mámi, ha nem kapná meg az ő kis sajtját!
Régen aludt olyan nyugodtan és gondtalanul, mint azon az éjszakán. Még reggel is, mielőtt elindult volna a gazdaboltba, két csók között odasúgta búcsúzkodó sógorasszonyának: a sajtot jól eltettétek, nem fog megromolni?! Nem, ne izgulj, szóltam a Józsinak, hogy tegye be a nagytáskába.
A bolt után még beugrott a henteshez, egy kis dagadóért, úgy gondolta, jó lesz vacsorára, bár a napokban, a vendégek miatt elég sok húst ettek, megevett volna már valami tésztafélét is, mondjuk sajtosat. Azt nagyon szereti. Az asszonynak is eszibe juthatott volna. Na de ebben a sajthiányos időszakban? Nem várhatja el tőle, hogy még erre is gondja legyen.
Mire hazaért, alaposan megszomjazott. Első útja a hűtőhöz vezetett. Ahogy benyúlt a tejesdobozok mögé, hogy a kedvenc sörét kivegye, meghűlt benne a vér. Ott volt a sajt. Kicsit eldugva, a tejes és gyümölcsleves dobozok mögött, közvetlenül a sör mellett. Az asszony nem volt otthon, a papírfecnin hátrahagyott üzenet szerint, próbára ment a varrónőhöz, így nem is szólhatott senkinek, hová rohan, csak kezében a sajtos zacskóval beugrott a kocsiba, és nyomta a gázt veszettül. A rokonoknak már majd kétórányi előnyük van - gondolta -, lehet, hogy csak a határ közelében éri őket utol. Akkor is, mindegy, hogy milyen fáradság árán, de utánuk viszi a sajtot. Ezen nem múlhat a dolog, amikor annyit törte magát a megszerzésével. A Józsi, a figyelmeztetés ellenére, mégiscsak elfelejtette betenni a sajtot a nagytáskába.
Hajtott, mint a meszes, amikor végre az egyik benzinkútnál utolért egy magyar rendszámú piros autót. A bennülők ismerősök voltak, akik ráadásul a rokonaikat is ismerték, mivel ugyanabban a kisközségben laktak, mint a sógorasszonyék. Ők is hazafelé tartottak. Megállt mellettük, kiszállt, és szinte esengve kérte őket, vigyék magukkal a sajtot, és hazaérve adják át a sógorasszonynak. Ha tudja, valamikor majd meghálálja. Azok csak nevették, hogy milyen ijedt a képe, és nem akarták elhinni, hogy olyan fontos az a darabka sajt. De elvállalták a feladatot. Megígérték, még aznap este házhoz viszik a sürgős küldeményt.
Amikor elköszönt tőlük, újabb nagy kő esett le a szívéről. Meg is volt rendesen elégedve magával. Mégiscsak remek egy fickó ő, ha meg tudott oldani egy majdnem megoldhatatlan feladatot.
Visszafelé már nem hajtott olyan gyorsan, kora estére ért haza, farkaséhesen. Otthon az asszony azzal fogadta: jó soká elvoltál, pedig a kedvenc ételedet akartam készíteni vacsorára. Sajtos tésztát - már ha megtaláltam volna azt a darab sajtot, amit a tejes és gyümölcsleves dobozok mögé, a sör mellé tettem ma reggel. Képzeld, megszűnt hiánycikknek lenni, ma már szinte minden üzletben kapható volt a nagylyukú sajt. Nem hagytad te véletlenül nyitva a lakásajtót, amikor elmentél hazulról?
És abban a pillanatban, a két kő, ami a nap folyamán leesett a szívéről, mintha a fejére esett volna. Hát a saját vacsoráját vitte ő lóhalálában a rokonok után?  Mégiscsak rendes ember ez a Józsi, betette a mámi kedvencét a nagyszatyorba….
 

 

 

J KANIZSAI

Köszönet unokatestvéremnek (Simon Tibornak),
hogy megosztotta a /Tibor, Tibor és a Feljelentés/
keletkezését. A művek valós eseményeket tartalmaznak.

 

                                    Tibor, Tibor, Simon Tibor

Ez a történet, amit most elmesélek, valós elemeket tartalmaz és bírva Simon Tibor engedélyét, írom le. Régen esett meg, még a régi „átkosban,” amikor a szocialista világ építésével volt elfoglalva Magyarország. Bár meg kell jegyeznünk idestova 25-30 év távlatából, lehet, hogy sok embernek nem az volt az átkos, hanem a jelen. A jelen, ami közel 4-5 millió emberminden napját keseríti meg, úgy, mint alacsony bér, munkanélküliség, nyugdíjak elértéktelenítse, több száz éves jogok semmibe vétele.
Szóval akad probléma bőven a jelenben, de ne kalandozzunk el a mába, menjünk vissza az „átkosba”

Az „átkosban” is akadt bőven megoldatni való gond. Ezeknek, a gondoknak megoldását, különböző emberek beiskoláztatásával próbálta orvosolni az akkori rendszer.. Csak egy példa: ilyen volt a marxista egyetem vagy főiskola. Hiszen aki középvezető volt, vagy ne adj Isten még magasabb posztot képviselt, annak párttagnak kellett lennie, és természetesen képeznie kellett magát.
Ilyen személy volt Simon Tibor is, akit nem szabad összetéveszteni a Fradi focistájával, akit verekedés közben megöltek.
Igaz a mi Tibinktől sem állt messze a labdarúgás, hiszen több clubban játszott igazolt játékosként. Emellett egészen jól pengette a gitárt, és a versfaragás sem állt tőle messze.

Igen, ő is a fent említett neves intézmény iskolapadjait koptatta sokadmagával, felnőtt fejjel.
December 6. a Mikulás ünnepe. Minden iskola megünnepli ezt a neves napot, ezzel is örömet okoznak, a gyerekeknek és felnőtteknek. Úgy gondolták ebből ők, a felnőttek sem maradhatnak ki, egy kis lazítás nekik is megjár. A gondolatot tett kísérte, Mikulás bált szerveztek maguknak.
Mindjárt ki is osztották egymás közt a szerepeket, zengett is az osztálykórus, mintha csak a stadionban hallanánk Tibor, Tibor, Simon Tibor, vagy akár a Tibeti szerzetesek ohm-kántáját hallanánk. Tibor, Tibor, Simon Tibor.
Nem is csillapodott addig, amíg bele nem egyezett a kiabált személy, hogy vállalja a Mikulás szerepét, de kért 10-15 perc felkészülést.
Míg vattából elkészült a szakáll, rákerült a piros köpeny, puttonyt is szereztek, addig megszületett a kis Mikulás-mondóka felnőtt verziója Tibor fejében.
  Kerestek valami ajándékot a puttonyba, akadt pár szem bon-bon a nőknek, lányoknak, a fiúknak meg maradt egy kis itóka. Majd így felszerelkezve benyitott az osztályterembe ahol hatalmas ovációval, tapssal fogadták az ő saját felnőtt Mikulásukat.

A Simon Mikulás középre ment, felemelt kézzel csendet kért, majd belekezdett felnőtt Mikulás köszöntőjébe, amit itt hűen közre adok.

                                      

                                                             Télapó Belépője

Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom,
ne nézzetek ilyen bután, nem jöhettem nyáron.
Télapó vagyok én, ittennék, meg ottan,
nektek az égvilágon, semmit sem nem hoztam.

Szaladt a szánom, végig a határban,
sok kis gyerek várt rám, az egész országban.
Hívtatok ti is, én eljöttem hozzátok,
úgy örült a szívem, ha ilyen vad marhákat látok.

Kinőttetek ti már abból a korból,
hogy ajándékot hozzak nektek a játékboltból.
Így hát a semmit, szívesen átadom,
helyette hallgassátok, szomjoltó dalom.

Csizmámnak talpa, igen csak megkopott,
hosszú út porától, torkom megszomjazott.
Azzal a szesszel fordulok hozzátok,
ha van szeszetek, elébem hozzátok.

Most, hogy a szomjamat, félig már oltottam,
itt az ideje, hogy a többit is eloltsam.
Most, hogy ittam kettőt, hát elballagok,
örüljetek annak, hogy adhattatok.

Elbúcsúzok, nem maradok tovább,
szaladok, haladok odább.
Ha újra hívnátok, drága gyerekek
eljövök hozzátok, ha csak nyugdíjba nem menjek.

Ez a kis ünnepség annyira jól sült el, és jól érezte magát minden felnőtt, hogy senki sem érezte magát „átkosban.” Gyerekes örömmel töltötték az időt egymással, beszélgetve, egy-egy pohár ital mellet. Senki sem gondolta, hogy ez az idő hamarosan megváltozik, hogy egy szelet kenyérért, egy tál levesért állnak majd sorba az emberek a „demokráciában”. 
De Mikulásnap volt, és még sokszor, felhangzott a jól ismert rigmus, Tibor, Tibor, Simon Tibor.

xxxxxxxxxxxx

 

Feljelentés és Idézés

A történetet egy köztisztviselői kiránduláson hallottam az egyik barcsi kollégámtól.
Épp egy Balaton -parti borozó árnyas lugasát élveztük, amikor akarva, akaratlanul, de szóba került a munka, a szakma, vagy a hívatás.

A badacsonyi szürkebarát pár pohara után, hamar szerez barátot, barátokat. Így voltam én is S. Tiborral, aki a barcsi önkormányzatnál volt köztisztviselő. Tibor élt azzal a lehetőséggel, hogy most lazíthat, új ismerősöket, barátokat szerezhet a köztisztviselők népes táborából.
Egy-egy pohár után már neki álltunk történeteket mesélni egymásnak. Voltunk vagy 5-6-an egy asztalnál.
Most éppen az ő egyik történetét vetem papírra itt. Higgye el a kedves olvasó, hogy ehhez hasonló, vagy még különb esetek is előfordultak a közigazgatásban, az ország bármely részén. Mikor az emberek egymást jelentgetik fel, hol jogosan, vagy éppen irigységből, bosszúból.
Na, de vágjunk is bele a történetbe.

S. Tibor a barcsi önkormányzat egyik ügyintézője, elmesélte, hogy a történet még a tanácsrendszer idejében esett meg, a 1980 - as évek elején. Bár megjegyezte, hogy minden hasonló eset, csak a véletlen műve!
A hétfő, mint mindig, kicsit döcögve kezdődött, majd a posta megérkezése, és annak különböző osztályok szerint való szétválogatása után kezdődött az igazi munka.  Ő, személy szerint a településfejlesztésen dolgozott.
Átnézte a beérkező leveleket, akkurátusan, levélbontó késsel felbontotta őket. Aznap valami csoda folytán csak 5 db levél érkezett, sorba rendezte, amelyik a legfontosabb, azt vette előbbre. Legutolsónak egy feljelentés került, ami megfelelt szinte majdnem minden előírásnak, de ami miatt, mégis kilógott a sorból, az a tárgy lírása volt.
Ez annyira érdekes volt, hogy a mai napig élénken élt az emlékezetében.

Íme: A feljelentés!   
  
Barcsnak városában, tombol januárnak hava
Vadul közlekedik felé, egy luxus Lada,
Keréken ül karakánul, benne Szimcsák Pista
Nyomja neki piszokul, mert osztálytársa várja.
Mikor osztán megérkeze, az háznak elébe,
Bizony aztán azt a kanyart, veszélyesen szedi be.

Oly hírtelen fordult rá arra a nagy kőhidra,
Hogy alóla kimenekült egy állapotos hím vidra.
Mellé járt a bolond gyerek, széjjeltört a székem,
Tönkre ment a kicsi tanyám, mi lesz mostan vélem.

 

Tibor barátom nagyon csak elcsodálkozott a levél stílusán, de az igazat megvallva tetszett neki a furcsa stílus. Kacagva körbe is vitte a hivatalban másoknak is megmutatva az érdekes feljelentést.
Természetesen szerepelt Szimcsák elvtárs pontos címe, elérhetősége is.
Persze, hogy minden megkeresésre, feljelentésre reagálni kell. Nem volt kivétel, még ha az.
Mivel ez volt aznapra az utolsó ügye Tibor barátomnak, volt ideje hasonló stílusban továbbítani az idézést, hogy megállapítsák a tényállást.

Az Idézést szintén az alábbi sorokban olvasható:

 
Barcsnak városában tombol januárnak hava
Vadul közlekedik felé egy luxus Lada,
Keréken ül karakánul, benne Szimcsák Pista
Nyomja neki piszokul, mert osztálytársa várja.
Mikor osztán megérkeze, az háznak elébe,
Bizony aztán azt a kanyart, veszélyesen szedi be.

Oly hírtelen fordult rá, arra a nagy kőhidra,
Hogy alóla kimenekült egy állapotos hím vidra.
Mellé járt a bolond gyerek, széjjeltört a székem,
Tönkre ment a kicsi tanyám, mi lesz mostan vélem.
--------
Tisztelt Szimcsák Elvtárs!

A fenti szöveggel, a tanácshoz feljelentés érkezett
Ön ellen Szimcsák elvtárs, hogy a minap vétkezett.
Jelenjen meg mihamarabb, a helyi tanács udvarán,
Megvizsgáljuk a híd nyomait, a homok színű Ladáján.
Ha ezt a felszólítást, ön semmibe veszi,
A mi városunkba lábát többé be nem teszi!

 

Természetesen megjelent Szimcsák elvtárs az idézésre, megállapítottuk, hogy bizony tényleg vétkezett. Köteleztük az okozott kár megtérülését, a közúti műtárgyban keletkezett károk kifizetését. Lényegében minden a helyére került ,meséli Tibor, csak…

Csak az állapotos hím vidrával nem tudtunk mit kezdeni, mesélte nevetve.
Mi közben elismerően koccintottunk Tibor egészségére.
 

FECSKE LÁSZLÓ

 

Jósok

Szereplők: Ügyfél (Ilonka)  =Ü           Telefonközpontos  =T                    Jeromos  =J

T:   (csörög a telefon) -Halló! Itt a Frankón Megmondom A Jövőd, Vagy Ne Legyen A Nevünk Jósok Társasága nevű telefonközpont. Kit kapcsolhatok önnek? Fábiuszt a belátót, Achillest a kilátót, avagy Wendlerbüchlert a múltba merengőt.

Ü:   -Jó napot kívánok! Ilonka vagyok. A fiam felől érdeklődnék. Nincs maguk között valami jelenbelátó, mer’ per pillanat az érdekelne, hogy merre téblábol az a nyavalyás kölök?

T:   -Értem, uram.

Ü:   -Asszony vagyok, mondtam, hogy Ilonkának hínak!

T:   -Elnézést! Akkor kapcsolnám önnek Jeromost, a gyermekmegérzőt.

Ü:   -Kapcsoljad! Arra várok már egy éve.

J:   -Halló! Itt Jeromos beszél. Ne mondjon semmit! Mindent érzek, uram!

Ü:   -Asszony vagyok, fene abba a megérző fajtátokba! Na, hun van a fiam?

J:   -Legyen szíves ráhelyezni mindkét kezét a vezetékes telefon kábelére!

Ü:   -Mobilról telefonálok, Jeromos úr! Igyekezzen, mer’ drága a percdíjam!

J:   -Ebben az esetben keressen egy elektromos tárgyat a házban, helyezze áram alá, és fogja meg a vezetékét két kézzel!

Ü:   -Villanyos mákdaráló jó lesz?

J:   -Jó, a mákdaráló jó. Ha megvan a kézrátétel, emelje fel a bal térdét csípőmagasságba!

Ü:   -Hova? Minek? Spárgát ne csináljak?

J:   -Értse meg, uram, illetve asszonyom, csak így jöhet létre köztünk a távauravibrációs kapcsolat.

Ü:   -De otthonka van rajtam. Nem bírom addig felemelni a térgyem.

J:   -Sajnálom, így csak gyengébb, analóg jellel tudom befogni az ön jelenlétét.

Ü:   -Ó, inkább a pofádat fognád be!

J:   -Tessék? Recsegett a vonal, nem értettem.

Ü:   -Semmi, semmi. Na, feltettem egy kisszékre a lábam. Így jó?

J:   -Hm, nem érzem a fiát.

Ü:   -Nem is azt akarom, hogy érezze a fiam, maga pedofil állat, hanem hogy találja meg!

J:   -Várjon! Bizsergést érzek altájékon.

Ü:   -Fingjál! Szegény jó nagyanyám erre mindig ezt mondta. Jobb kint, mint bent.

J:   -Már meg is van a fia. Bement a falu központjába lévő Moziba.

Ü:   -Kötve hiszem. Városban lakunk, és itten 50 km-es körzetben nincsen mozi, jóskám.

J:   -Elnézést! Összetévesztettem egy másik gyerekkel. Bezavarnak a kerti fák.

Ü:   -Panelben lakunk, maga pojáca! Ezt se látja?

J:   -Ne zavarjon a koncentrációban! A fia már majdnem megvan.

Ü:   -Ja, mint az előbb, mi?

J:   -Hmmmmmmmmmm.

Ü:   -Mi van, elaludt? Lefogyik a kártyám!

J:   -Hagyjon koncentrálni! A fia nevének a kezdőbetűje K?

Ü:  -Nem.

J:   -T?

Ü:   -Nem.

J:   -R?  

Ü:   -Igen.

J:   -Tudtam, látja? Tehát, Róbertet keressük.

Ü:   -Én Rudolfnak szoktam hívni, de mindenki csak Rudinak híjja.

J:   -Ó, igen. Már érzem a Rudiját. A spájzban van, csokit majszol éppen egy kis tejjel.

Ü:   -Kétlem. Nincs spájzunk, utálja a csokit, és laktóz érzékeny.

J:   -Már pedig higgye el asszonyom, hogy önöknek van spájzuk, és az a gyerek odabent van!

Ü:   -Nem enged a 21-ből, mi? Biztos megint azt a másik gyereket látja.

J:   -Szerintem meg maga engedhette le a térdét, mert nem érzem az auráját.

Ü:   -Hogy érezné? Az én karomon van. A lábamat meg persze, hogy levettem a kisszékről. Akkora reumám van, mint egy ház.

J:   -Ezen könnyen segíthetünk. Hunyja le a szemét!

Ü:   -De kavargatom a levest! Na nem bánom. Lehunytam.

J:   -Elszámolok 3-ig, és a reuma megszűnik létezni. 1,2,3. Na, jobb már?

Ü:   -Nem. Sokkal rosszabb. Még bele is nyilallt. Áááááá!

J:   -Mi történt?

Ü:   -A forró leves rám esett. Maga átkot szór, nem gyógyítást!

J:   A forró levese szétfolyt a padlón?

Ü:   -Igen, meg rajtam, miért?

J:   -Alkalmazni fogom a táveltüntetést. Forró leves szikkadj fel! Most!

Ü:   -Te jó Isten! Jeromos úr! A leves eltűnt a csempérűl!

J:   -Ugye-ugye.

Ü:   -Ja, csak a padlóösszefolyó miatt, amit tavaly rakattam le. Jaj, ettől a fél lábon állástól fáj mán az egész mindenségem.

J:   -Várjon! Küldök egy kis energiát!

Ü:   -Az jó lesz, kűddje csak. Rám fér.

J:   -Tantra, mantra, habra babra! Huss!

Ü:   -Hú! Hé, Jeromos úr! Ez nagyon jó! Bebizseregtem ott lenn, tudja. Kűddjön csak még egy kicsit! Hogy vót? Talpra magyar?

J:   -Tantra, mantra, habra babra! Huss!

Ü:   -Jaj, Jeromos úr! Jaj! Aztamindenedet, te belémlátó! Most rá kell gyújtanom. Tartsa a kagylót!

J:   -De mi lesz a fiával?

Ü:   -Kit érdekel? Majd felhívom a mobilján. Ezt a kártyámat mán lebeszélem.

vége

 

 

Műtét alatt

Szereplők:   Főorvos 1:    O1
                     Főorvos 2:    O2
                     Főnővér:       N
                     Műtős:          M

O2:   -Na végre! Merre járt a kolléga úr? Tudja, nagyon jól, hogy ez a műtét életbevágóan fontos.

O1:   -Csak bemosakodtam a főnővérrel. És különben is, mit oktat ki? Ez az én műtétem, én nyertem meg a pasziánsz partyt. Nos? Nővér! Uraim! És maga ott, Bálint! Felkészültek? Egy roppant bonyolult műtétet fogunk végrehajtani. Halánticus megmetszikusz, azaz a homlokvonalon át ráncfelvarrást végzünk ezen a 80 éves öregasszonyon. Nővér, szívást!

N:   -De főorvos úr, még el sem kezdtük a műtétet.

O1:   -És? Ja, igaz. A páciens neve?

N:   -Tüdő Gyuláné.

O1:   -Egészségi állapota?

N:   -Kielégítő.

O1:   (kacéran)  -Maga is az, Ursula.

O2:   -Mi ez, kérem? Operáció, vagy szexualizáció?

O1:   -Megkérhetem az Artúr főorvos urat, hogy ne pofázzon bele az én műtétembe? Koncentrálni próbálok. A szexről jut eszembe. A tanulókollegák látják ezt a vastagabb eret a koponyán? Nos, ez a szex ér. Ha ezt átvágjuk, megszűnik a beteg szexuláis étvágya. Háhh, csak poén volt, kis kopaszok! Egyébként nővér, milyen a páciens szexuális élete?

N:   -Már nem aktív, főorvos úr.

O1:   -Akkor olyan, mint az Etna. Néha pruttyog egy kicsit. (idiótán felnevet)  Háháháhá!

O2:   -Milyen jó kedélyű ma reggel a főorvos kolléga.

O1:   -Ugye? Jobb vagyok, mint a Mágenheim. Tehát az alany 80 éves. Szakmája?

N:   -Operett énekesnő.

O1:   -Na akkor most az operaénekesnőt megoperettáljuk. Jól figyeljenek minden mozdulatomra a tanuló kollégák! Ó, úgy látom valaki ügyes volt. Előre felrajzolta nekem fekete filctollal a bemetszés helyét.

N:   -Az nem az, főorvos úr! Az a páciens szemöldöke.

O1:   -Ja. Nem baj, elég egyenesre sikerült, jó lesz ez is. Ne fogyasszuk az alkoholos filcet! Spórolni kell. Hopp! Kicsit mellémentem. A Főorvos úr bevág, és nyissz, ollózással betalál. Gól! Na most már bugyog az a vér. Nővér! Tudja a kötelességét! Szívást! Hopp-hopp! Csak ne olyan vehemensen! Még beszippantja a fityegő bőrt is. Jó, elég lesz. Nos, valamelyik tanuló kolléga megpróbálja a metszést? Bálint? Nem? Hm, amatőr seggfej! Tessék, egy bátor ember jelentkezik. Na fogja a szikét, Hannibál, és folytassa a vonal mentén! Jó buli, mi? Ilyet még nem csinált, ugye? Tessék? Hogy nem az első eset? Hopp-hopp, óvatosan! Mit csinált, ember? Elvágta a homlokeret! Hát ez remek! Jól megcsinálta! Na most már mindegy. A halál beállta 4 óra 50.

N:   -De főorvos úr! A páciens még nem halt meg.

O1:   -Nem-e? Akkor mi ez az egyenletesen sípoló hang?

N:   -Ez csak az Artúr főorvos úr új csengődallama.

O1:   -Ja, az szép. Megkérhetem a kolléga urat, hogy műtét alatt kikapcsolva tartsa a mobilját? Gyerünk emberek! Műtétet folytatni! A következő lépés a ránc eltüntetése. Gyerünk, Feri! Maga jön. Gyűrje a felesleges bőrt a vágás alá. Látják, most ő a Vágási Feri.

N:   -De így lesz egy púp a beteg homlokán.

O1:   -Na és? Az én fejem sem tökéletes. Miért épp az övé legyen az? Így az operába majd simán eljátszhatja a fantomot. Egy ilyen fejjel.

O2:   -Kolléga úr, nem feszíti meg nagyon azt az arcbőrt? A páciens nem tudja majd lezárni a szemhéjait.

O1:   -És akkor mi van? Legalább megspórolhatja az alvást meg a pislogást. Néhai kung-fu mesterem mindig azt mondogatta: úgy aludj fiam, hogy az egyik szemed mindig nyitva legyen! Na, neki mind a kettő nyitva lesz. Igazi harcművész asszonyt faragunk belőle. Hehh! Ennek tényleg akkora lett a homloka, mint egy hegy. A vértesszőlősi előasszony. Na de hát, senki sem tökéletes. Hm, hm, hmm…

N:   -Valami baj van, főorvos úr, drága?

O1:   -Nem, csak gondolkodom. Ha a páciens füleit levarrnánk, nem kellene télen fülvédőt hordania.

N:   -De nem hallana semmit az égvilágon.

O1:   -Ja igaz. Erre nem gondoltam. Mire is mennék maga nélkül, Ursula nővér?

(berohan egy műtős)

M:   -Doktor úr!

O1:   -Ne zavarjon műtét közben, Jeremiás!

M:   -Elnézést! De behoztak egy AIDS-es férfit. Itt van a fia is. Attól fél, hogy ő is elkapja a betegséget.

O1:   -Adjanak neki 5 milligramm gyengített AIDS vírust, hogy szoktassák a szervezetéhez. Attól ellenállóbb lesz majd.

M:   -Biztos, uram?

O1:   -Holtbiztos. Én jobban tudom, több diplomám van, mint Brinkmann professzornak. Na emberek! Mára ennyi. Na most… hé! Hol van a telefonom? Az előbb még itt volt a kezemben, mert sms-eztem.

O2:   -Műtét közben?

O1:   -Fogja be!

N:   -Nézze főorvos úr! Rezeg a páciens feje.

O1:   -Te jó ég! Bevarrtuk. Na, most már mindegy. Ahogy néhai Eötvös Gáborunk mondta, VAN MÁÁÁSIK!

vége

KÓPIS ETA

Egy részeg éjszakája

Csávókám! Mi a pálya? Na, gyertek csak nagylegények, most vagánykodjatok! Könnyű egy  - huszonéves -  kistrapált, megroggyant piással szívóskodni…hukk, három ekkora dromedárnak…, hukk (Kapaszkodik a korlátba a kipenderített legény.)

Pssz…, pssz, - sziszeg a háta mögé.  ---- Ne pimaszkodj Te velem! Nem elzongoráztam neked…, hukk – számtalanszor…, hogy csak utánam…hukk, és mindig csak utánam, csakis és kizárólag a hátam mögött! kap hirtelen elébe nyúló árnyékának. . – A mindenedet! Hiszen te csak az árnyékom vagy. Kispajtás…, nem látsz a szemedtől, majd nem letapodtad azt a gyöngécske, jóképű Kamiont!

Csacsika! …hukk. Ne akarjál már mindenáron beelőzni…hukk…, kisfiúcska vagy hozzám képest…, hukk. Öcskös…heeé…, figyelj mán rám! Hukk…, na még ekkora lököttséget!!! (hányinger kényszeríti, ledugja mutató ujját torkán) No… barátocskám, itt aztán minden jön…, mint állat,… még a múlt héten bekebelezett töltött-káposzta is…, kár…, nagyon nagy kár…, azért a finomságért….káposzta,káposzta…, téli, nyári káposzta…kezdi dudorászni…,emlékszem, még most is itt az íze, csak kisé besavanyodott..nem csodálom. Ni csak…, ugyan mán…, de ezt a drótszőrű,kis barna blökit…, mikor ehettem meg? No, nem számít,será…, fő, hogy utat lelt kifelé….! No, ne rohanj már úgy hékás! --- próbált utána iramodni a megrémült kutyusnak.

Áh…, csap a kezével. --- Hagyjuk a fenébe…, csakis pár hónapja tankolhattam fel a kis dögöt…gyönyörű fővárosunkban…, valami romlott hoddog betétként…, será!...,pajtikám…, fő, ami a fazékban fő. Ha ilyen tempóban haladunk…, félóra.., óra, már célba is érünk. Képzeld csak naponta többször megtenni ezt a k…va, nagy távot…, és legtöbbször egyedül. Mond! Ha nem kísérgetsz, mit szoktál csinálni? – Mi a gond öregfiú? Csak nem rogyadozik a térded? (elkezdi levetni ruhadarabjait.) Ni csak…, ni csak… koma…,te már le is heveredtél: No…, ne mán, hogy a káposzta egye a kecskét…, én vagyok a király…, te csak egy szellem, az árnyékom vagy. Mizujs…,Nem értetsz egyet a főnököddel? (közben ledobált ruhadarabjait szanaszét hagyva lehuppan az aszfaltra)

Ni mán…, egy ruhafogas!!!!--- mereszti ég felé pislogó tekintetét) Tudtad-e nagyfiú, írtam hozzád, vagy inkább rólad egy verset?  Ugye….--- kacarászik egykedvűen..--- szeretnéd hallani, mi? Türelem…, türelem,- mindjárt beugrik. Ne sürgess maá...(fordul árnyékához) Most nem is hozzád beszélek.  Na…, na…máris..,hukk: Vers:Elhagyott szobában áll, setét sarokban alszik. Sok ember megunt kabátja rátelepszik. Nyomják, belepik, sőt nevetnek is rajta. Nem szól Ő erre semmit, Felemelt fővel hagyja. Rajta lógnak más terhei. Szótlanul tűri. Ha eszébe jutna egy panasz, aludni küldi. Mit ér a szó. ha nem hallgatja senki? Mit érne a lázadás? Úgy sem történik semmi. Az idő, a várakozás az oldhat meg mindent. Nincs más vigasz, nincs remény se fent, se itt lent. Tudja Ó ezt nagyon jól, viseli a terhet. Azt is tudja, hogy ezzel semmit sem nyerhet. Ha megunják, vagy eltörik, kidobják egy kőre és ha szerencséje van hamu lesz belőle. (AZ UTOLSÓ PÁR SZÓT MÁR CSAK ÁLMÁBAN SUTTOGJA)

Egy ideig horkolás, fel-felszisszenés…: ébredezik – feltápászkodik,ropogtatni kezdi csontjait, majd a szétdobált ruhadarabok valamelyikéből előkerül két gyufaszálra, mintha cigizne, próbál rágyújtani.:

Azt a fűzfán-fűtyülőjét! Már a gyufa meg a cigi sem a régi – mutatja az árnyék felé. – Látod mekkora vékony! Ez a rohadék meg nem akar belobbani. Hát milyen dolog ez? Így elbánni a szegény melóssal? Még egy jóízűt nem is pöfékelhet:

Hiányzol drágaságom, de nagyon. (simogatja meg a ciginek hitt,

letört fejű gyufát.) Remegő kézzel gondolok most terád. Te, hazug, hűtlen, csalfa barát…, Ha itt lennél, füstödtől kábulatba esnék.

Átbuliznánk együtt az unalmas estét… Addig szívnálak, míg tested el nem égne, füst formában mennél fel az égre.

Miért kellett megismerni, Tudom, nem szabadott volna. Most nem nehezedne rám hiányodnak súlya. Ha akkor „Nemet” mondok a kétszínű csábításnak, nem érezném most magam cserben hagyott társnak. No, de mindegy…örökké sírok utánad, s míg meg nem ölsz, én addig utállak. No…gyere drága barátocskám, nincs már itt keresni valónk. Induljunk el valamerre, jó lenne tudni merre is!!!!.... az orrunk után

(Elindul.) Nótázik:

1. Sör, bor, pálinka... - YouTube

▶ 4:00

www.youtube.com/watch?v=1CRbmEzI6AU

********************

GAÁL VIKTOR

CINEMA

Minden azzal a vitával kezdődött. Azzal a filmmel, amit én nem akartam megnézni.
Megkeményítettem a szívemet, és nem! Nem engedtem! Most az egyszer legyen nekem igazam, ugyan, mi baj lehet belőle...
Persze baj lett. Nem is akármekkora.
Másnap Bogi olyan sértődős arccal járkált egész nap, mintha például meghúzkodtam volna a copfjait. Ez már azért is eleve lehetetlen, mert nincs is copfja, csak olyan szép, szőke haja van.
De attól, hogy valakinek nincsen copfja, még tud sértődős arccal nézni.
Mondtam neki, hogy holnap este elviszem vacsorázni. Persze, hogy elviszem, mert találtam egy olcsó éttermet, még meg is lepődtem, hogy milyen nagyon olcsó, szinte az ember után dobják az ennivalót. Ma kaptam, szórólapon, az a neve, hogy VÉRHAS ÉTTEREM.
Még csak ki se akadt, már ez furcsa volt. Nézte a Szívtipró gimit, úgy csinált, mint aki figyel, pedig éreztem, hogy egy cseppet sem figyel a gimire. Mert csak úgy, simán odavetette, hogy holnap moziba megy. A Tomival. Közben rám se nézett. Biztosan nem mert. Ilyen vallomás után én se mernék magamra nézni, azt meghiszem.
Nem válaszoltam, pedig belül forrt bennem a düh. Könyörögtem, hogy ne menjen moziba, pláne a Tomival. Ismerem azt a Tomit, nagyon is jól. Már a neve, hogy Tomi, bizalmatlanságot gerjeszt bennem. Tomi. Micsoda béna név, hogy valakit pont egy mosóporról nevezzenek el! Biztos mosónő volt az anyja. Ilyen alapon engem hívhatnának Gaál Szürkehályognak, mert az anyám szemész. Vagy akár Gaál Fitymaszűkületnek, ha az urológus apám akarata győz a nevek választásánál, de ez nem lenne szerencsés, mert akkor úgy becéznének, hogy Fityi, sőt, amikor meglett emberré válok, mondjuk komoly pszichológus leszek, akkor úgy hívnának a gyerekek, hogy Fityi bácsi, ez pedig egészen tűrhetetlen lenne...
Szóval, Tomi.
Teljesen kétségbe estem. Másnap akcióba léptem. Elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Én nem harcolok. Ha nem kellek, hát nem. Győzzön a Tomi. Hiába mondja Bogi, hogy haveri alapon, ezt nem hiszem el. Ugyanis a nővérem, Vera is haveri alapon született egy egyetemi bulit követően. Így aztán mondhat a Bogi bármit.
Felhívtam az ügyészséget. Nagyon eltökélten kérdeztem meg, hogy véletlenül nem tartottak-e meg egy akasztófát esetleg, még azokból az időkből, amikor létezett a halálbüntetés. Az ember, aki felvette a telefont, azt felelte, hogy sajnos, nem tud ilyenről. Kértem, hogy nézze meg tüzetesebben, hátha a pincében, eldugva, valami sutban, mégiscsak maradt egy akasztófa.
Nagyon hamar visszajött, szerintem le se ment a pincébe, mert ennyi idő alatt ember fel nem ér a pincéből, hacsak nem a Batman, de ezt kétlem, ugyanis ilyen nyávogós hangú Batmanekről még nem hallottam, mint amilyen ez volt.
Azt felelte, nincsen egyetlen akasztófa sem, a pincében se talált. Felaprították mindet, és az ínséges időkben eltüzelték. Esetleg a múzeumokban találok egy valamirevaló akasztófát.
Istenem, micsoda önzőek az emberek! Egy kicsit kellett volna dideregniük, fogvacogniuk, s máris megoldódik a problémám! De nem, senki sem gondolt arra, hogy valamikor még szüksége lehet valakinek akasztófára...
Más módszert kellett kitalálnom. Nincs mese, marad a bombariadó. Felvettem a saját hangomat magnószalagra, amelyben közöltem, hogy az adott időpontban a mozit legyenek szívesek kiüríteni, mert bombát rejtettem el, nem is akármilyet. Gondoltam, hogy bejátszom a felvételt a telefonba, eltorzítva, úgy, mint amikor egyszer a Metallicát hallgattam, és csak félig nyomtam be a gombot, így pedig olyan volt a hangja, mint egy elemes játékbabának, azt hittem, a Britney Spears énekel. Szörnyű volt, tényleg, alig hevertem ki, két hét kellett, amíg elmúlt a félelem.
Halált megvető bátorsággal tárcsáztam a mozi számát, és ahogy kapcsolt, bejátszottam a felvételt, persze, úgy eltorzítva. Mintha Britney Spears mondta volna, szakasztott olyan volt.
Aztán gyorsan a fülemhez tettem a telefont, hogy halljam a hatást.
Éppen azt mondta:
- ... a keresett melléket, vagy várja meg a kezelő jelentkezését!
Ó, hát egy gépnek daráltam a bombariadómat... micsoda égés! Mielőtt felocsúdhattam volna, felvette egy nő. Akkor már bonyolult lett volna visszatekergetni a szalagot, így kínomban alig tudtam, mit mondjak.
A nő meglehetősen türelmetlenül kérdezte: - Tehát, mit óhajt? Zavarban voltam. Nem szeretek idegen nőkkel beszélni, a tudakozót is lecsapom, ha női hang veszi fel, és a villamosról is leszállok, ha nő mondja a megállót. Nem bírom az ilyet. Nem szeretem, ha átvernek, mindenféle női hangokkal.
- Öööö... egy jegyet szeretnék. A ma esti filmre, a hét órásra.
Aztán meggondoltam magam. Mert ez a nő azt mondta, bárhova kapok jegyet, előre, hátra, jobbra, balra, fel, le.
- Minden jegyet szeretnék megvenni. - mondtam határozottan a nőnek. - Egy egész osztály menne.
Még az volt a szerencsém, hogy kamaraterem, de ezt akár gondolhattam volna. Mert tudtam, tényleg tudtam, hogy ez a Tomi kamaraterembe akarja vinni Bogit, mert az meghittebb. Olyan kicsi, aranyos terem, ahol megbújhat vele a tömegben.
Hát, nem lesz tömeg. Erről gondoskodom. Ugrott a megbújás, huhaha.
Kölcsön kellett kérnem apukámtól. Csak nézett, amikor mondtam, hogy húszezer, mozira. Kérdezte, hogy Svájcba megyek-e a filmre, vagy mi van. Nem mondhattam el neki, ezt igazán nem. Ő ezt nem értené meg, tudom. Nagyon régen volt fiatal, bohó, szerelmes. Most fél évig fuccs a zsebpénznek, tessék. Mindez a Tomi miatt. Tönkre akar tenni.
Elmentem a moziba, kiváltottam a jegyeket. Olyan sok jegyet kaptam, hogy szúrtak a zsebemben, pont a combomnál, ott, ahol kiskoromban meglőttek egy nyíllal, amikor vak indiánost játszottunk. Teljesen belém fúródott, meg se mertem mutatni otthon, két éjjel egy nyíllal a combomban aludtam, amire észrevették. Persze, vittek a sebészetre, meg tetanusz, még jó, hogy nem kellett amputálni. S most meg a jegyek szúrnak, ugyanott.
Micsoda kínokat kell kiállnom egy lány miatt...
Odafelé bementem egy diliboltba.
Imádom a diliboltokat, mindenféle nagyszerű holmit lehet kapni bennük, például piros filceket, de amikor rajzolni akar velük az ember, kiderül, hogy sárgán fognak. Meg fekete cipőkrém is van, fogpasztás tubusban. A gyanútlan ember rányomja a fogkefére, oda se néz, mert a fogmosás ugyebár, rutin, minek bámuljuk a fogkrémet rajta. Aztán jól meglepődik, mikor csupa fekete lesz a foga a pasztától. Vagy fordítva, amikor a cipőpasztás tubusban van a fogkrém, az is vicces. De a legmulatságosabb a záptojás illatú parfüm, azt vettem a nővéremnek születésnapjára. Nincs ám ráírva, hogy mi van benne, ez benne a meglepetés. A dili. Azóta sincs unokahúgom, se unokaöcsém, mert Vera nagyon hamar hazajött arról a randiról. Utána persze kidobta, sumákban ám, hogy ne vegyem észre, de láttam a kukában, a téliszalámi papírja alá dugdosva. Ennyit a háláról, a megbecsülésről. Azóta sem tudom feldolgozni.
Most pedig nyúlós skorpiókat vettem a diliboltban. Olyan, mintha gumiból lennének, de ha valamire rádobja az ember, beleragad, és elkezd folyni.
Valamiért a Tomi jutott eszembe róluk, vettem is tizenegyet, rögtön.
Este pedig, ugyebár, a mozi.
Idejében oda akartam érni, hogy elbújhassak. Mivel csak hárman leszünk a teremben. De ezt kizárólag én tudom.
A kukoricásnál megvettem az összes kukoricát, zacskókban. Rengeteget kaptam. Azért, nehogy a Tomi venni akarjon Boginak. Naná, még kukoricát is, azért ezt már tényleg nem viselném el...
Alig tudtam mozogni a rengeteg zacskótól, egyszer ki is borult, a jegyszedő néni segített összeszedni. A szemem sarkából láttam, hogy a felszedés közben bekapott pár szemet belőle, de nem szóltam egy szót sem. Nem vagyok irigy, sőt, az ingemet is odaadnám bárkinek, ha kéri. Ezt az inget főleg. Pont a minap jegyezte meg egy haverom, hogy olyan vagyok benne, mint egy kockás piton. Méghogy kockás piton, na! Utána is eredtem egy korombeli fiúnak, hogy megállítsam. Mondtam neki, hogy szeretném odaadni az ingemet, mert jószívű vagyok, csak segítsen levenni rólam, mert nehéz lenne egyedül, a kukoricák miatt, ugye. És ne aggódjon, nem fogok megfázni, mert a kukoricák langyosak, majd azok melegítenek a zacskókkal...
Nem is válaszolt, csak nézett egy darabig, pedig az arcomat nem is láthatta, csak egy résen tudtam kikukucskálni rá, a kukoricák közül. Aztán szó nélkül elment. Először dühös lettem, de eszembe jutott, hogy biztosan nem tud magyarul. Ilyen ajánlatot az emberek nem hagynak szó nélkül. Gondolom, feliratos filmre jött, azt majd érti. Futottam utána. Megint megállt, akkor elismételtem neki ugyanazt, csak angolul, hátha azt érti.
Erre már válaszolt. Egyetlen szót. Azt, hogy "idióta".
Megmondom őszintén, nem esett jól. Rettenetes belegondolni, hogy ilyen emberek vannak, akik így kiszúrnak egy idegen fiúval: eljön Magyarországra, és egyetlen szót tanítanak neki, azt, hogy idióta. Elképzeltem, ahogy beül egy pizzériába, és amikor a pincér megkérdezi, mit szeretne, azt feleli, hogy idióta, mert csak ezt az egyetlen szót ismeri... szegény fiú, mérhetetlenül megsajnáltam. Egy darabig még kerestem, de eltűnt.
Megkerestem a termet, és beültem. Körülbástyáztam magam a zacskókkal, nehogy észrevegyenek. Elég rendesen sikerült. Aztán vártam.
Majdnem elkéstek. Elmondhatatlanul rosszul esett ez is, mert vajon, miért késhettek ennyit? Mit csinálhattak a mozi előtt? Bele se mertem gondolni. Tényleg kár, hogy nem volt egy nyavalyás akasztófa abban a pincében.
Nem vettek észre. Egymás mellett ültek, de Tomi nem ért Bogihoz. Még csak az kellett volna, azonnal neki is ugrok. De nem. Csak beszélgettek. Bogi néha elmosolyodott, de nekem nagyon fájt az a mosoly.
Amikor a film elkezdődött, akkor még kitartóbban figyeltem, hogy mikor következik a közeledés. Amikor Tomi úgy csinál, mintha véletlenül érne hozzá Bogihoz.
Amikor Tomi megmoccant, hátulról megdobtam kukoricával. Csodálkozva tekintgetett hátra, de gyorsan lebújtam, nehogy meglásson, és rájöjjön, hogy én vagyok.
A következő mozdulatnál repült a nyúlós skorpió. Kettő. Beleragadt Tomi hajába. Majdnem elnevettem magam, úgy megijedt. Csak azért nem nevettem, mert Bogi sikított egyet, és megsajnáltam.
Egy darabig ültek mozdulatlanul, majd láttam, hogy Tomi felemelni készül azt a ronda, szőrös kezét.
Ezt már tényleg nem bírtam elviselni. Felráztam a kólámat, majd kibontottam, és megcéloztam Tomi fejét. Csak úgy spriccelt a szénsav, meg a lé. Öröm volt nézni, ahogy folyik le a fején.
Amikor Tomi felállt, megint lebújtam, de ez nem volt elég, mert elindult hátra, pont felém.
Látta a kukoricákat, azt hiszem, meg is lepődött, bár nem mutatta. Elindultam, hason, csúsztam a székek között, alatt, szerte a teremben. Még a szememet is becsuktam, hogy ne lássam Tomit, olyan mérges voltam.
Amikor óvatosan felnéztem, egy édes arcot láttam: Bogiét, aki hatalmas, kerek szemekkel, csodálkozva nézett rám:
- Vikcsi, hát te mit csinálsz itt a moziban?
Igazából válaszolhattam volna neki sokfélét, de semmi nem jutott eszembe, azon kívül, hogy filmet nézek. Szégyelltem is magam miatta, mert ez olyan fantáziátlan felelet volt. Tőlem pláne.
Tomira nem mertem nézni, amikor visszajött. Ő bezzeg rám nézett, bár ez nem láthattam, csak éreztem. Legalábbis, én ránéztem volna, ha fordított a helyzet, az biztos.
Egy szó nélkül eltakarodott.
Hiába könyörögtem, Boginak már nem volt kedve tovább nézni a filmet.
Olyan nyafka sokszor, tényleg, meg rapszodikus is, mert hát ő akarta ennyire megnézni ezt a nyavalyás mozit, most pedig, tessék, már nem is akarja. Még jó, hogy nem én vettem neki a jegyet, most fújhatnám.
Segített vinni a kukoricákat. Naná, hogy nem fogom otthagyni a moziban, ha már megvettem, persze, hogy valaki más majd megegye, az én pénzemen!
Egy csomót elpotyogtatott, többször rá is kellett szólnom, mert mi nem pazarolunk, nem engedhetjük meg magunknak, most szegénység van, meg válság, ezt neki is tudnia kell, hiszen jár iskolába.
A folyosón észrevettem azt a fiút, akinek az ingemet akartam adni a film előtt. Utána is eredtem, de amikor meglátott, ijedten nézett, és elfutott előlem.
Nem értem az embereket. Tényleg nem. Én csak a jót akarom, erre ez a hála...
De legalább Bogi velem van. Kérdőn pislog rám. Főleg, amikor a maradék nyúlós skorpió kiesik a zsebemből, a doboznyi mozijeggyel együtt...
Nem szólt semmit, pedig lefogadom, hogy értette a dolgot. Mert Bogi okos. Egyetemre készül.
Én pedig büszke vagyok rá, hogy ilyen barátnőm van.
Szerintem titokban ő is büszke énrám, bár még nem hallottam, hogy bárkinek mondta volna.
A lányok olyan szégyellősek a szívügyeiket illetően... azt hiszem, csak ez lehet az oka.

*********************

ALEA IACTA (B)EST

Elcsépelt mondatok ezek, de szeretem Bogit. Tényleg, szívemből szeretem.
Könnyű azt mondani, hogy szeretünk valakit. Egészen addig könnyű, amíg az első nehézségek fel nem merülnek.
A pszichológiában némiképpen jártas lévén, tisztában vagyok azzal, hogy léteznek a párkapcsolatban összeillőségi kritériumok. Például, a dominancia igénye. Ez persze nem gond nálunk, mert én vagyok a domináns. Illetve, sokáig azt hittem, hogy én vagyok, de aztán felvilágosítottak: dehogy. Mert van ez a női rafinéria, és éppen ennek esek áldozatául, nap mint nap. Azt hiszem, én irányítok, miközben egy fenét. De Bogi okos, mert elhiteti velem, hogy az történik, amit én szeretnék.
Igen ám...de pont ebből fakad, hogy a párkapcsolatok nagy százalékában nem ismerik fel az emberek, hogy hosszabb távon nem fog működni. Mert van legalább egy olyan tényező, amely ezt kizárja. Olyan különbözőség, amely lehetetlenné teszi a társas együttélést.
Nálunk is van egy ilyen. Nagyon súlyos probléma. Mások mesélnek olyan pitiáner vacakságokról, hogy például a szexuális igényük nem egyforma, ez kit érdekel, össze lehet szokni, na és aztán, mi ebben a hűha, nem értem. A szerzetesek is kibírják valahogy, na.
Meg aztán, hogy az egyik bulizós, a másik nem, ebben is mi a pláne. Bogi menne bulizni, én meg nem engedem, és el is van intézve a dolog.
Nálunk ez a probléma sokkal, de sokkal összetettebb. Mélyebb és megoldhatatlanabb. Mert egy olyan helyzet áll elő a jelenség kapcsán, amely sokszor felemészti az összes létező energiatartalékomat.
Azt hiszem, a válások kilencven százalékáért ez a probléma lehet a felelős, csak eltitkolják az emberek. Nem merik vállalni, mert úgy érzik: égetik magukat, ha ezt elmondják, válóok gyanánt. Nekem nem ciki, mert pokollá teszi a napjaimat. Egyre többször.

Arról van szó, hogy adott egy hatalmas és áthidalhatatlan különbség Bogi és köztem:
Bogi ki tudja rakni a Rubik-kockát, én pedig nem.
S ezt nagyon nehezen viselem, az állandó kudarcot. Borzasztó perceket élek át, miközben nézem, ahogy szórakozottan, egy film nézése közben, két perc alatt tökéletesre vágja azt a kockát, amíg én vörös, sűrű vért izzadva, egyetlen oldalt nem bírok összepakolni rajta. Ilyenkor mindig úgy érzem, haszontalan tagja vagyok a társadalomnak, egy valódi mihaszna, egy semmirekellő.
De a legszörnyűbb az, hogy Bogi vissza is él ezzel!
Minden kis vacak nézeteltérésnél a kocka kirakása dönt. Tehát, ha moziba megyünk, és ő valami nyálas, a szék alá tócsákat sirató, romantikus borzalmat akar megnézni, miközben én inkább a legújabb akciót vagy horrort, akkor mindig azt mondja:
- Döntse el a kocka. Aki előbb kirakja, az választ.
Na, ezt a mondatot utálom a legjobban Bogiban. Mert így tesz örök vesztessé.
Kénytelen voltam megoldások után nézni. Először is, vettem tíz darab Rubik-kockát a trafikban, abból a semmicske pénzemből. Kettőt elöl hagytam, nyolcat eldugtam a fürdőszobába, a toalettszekrény legmélyére. Egy vagyonba került ez mind, így összesen, de megéri.
Bogiért minden megéri. Mert Bogit szeretem.
Mindez azért kellett, mert amikor jön az a gyűlölt mondat, hogy döntse el a kocka, akkor leülünk a kanapéra, és a kezünkbe vesszük a kockát. Már reszketek az idegtől, amikor látom, hogy Bogi nagy szakértelemmel, alig-alig odafigyelve forgatja az oldalait, miközben én szerencsétlenkedek, mert egyetlenegy színt sem vagyok képes kirakni.
Ilyenkor szoktam felugrani, jajgatva, rettenetesen jajgatva, és kirohanok vécére. Bogi persze sajnál, mert ő jóindulatú, és elhiszi, hogy valóban gyötör a hasmenés. S én, nem kevés lelkifurival futok a fürdőbe, kiveszek egy bontatlan kockát, egy új, tökéletesen kirakott Rubikot, a látszat kedvéért lehúzom a vécét, majd diadalmasan besétálok a szobába, és hátradőlve sütkérezem Bogi csipogós elismerésében. Mert olyan édesen tudja mondani, hogy " Jééé, Vikcsi, te milyen gyorsan kiraktad". Máskor pedig éhségrohamok törnek rám hirtelen. De ezt nem lehet örökké eljátszani, így kénytelen voltam néhány haveromat is beavatni: a konyhában hagyom a telefonomat, és írok nekik egy sms-t, hogy pár perc múlva csörgessenek meg. Így mindig van indítékom arra, hogy kirohanjak a szobából egy új kockáért. Bogi semmit nem vett észre.
Csak egy kicsit érzem csalónak magam. Mert hát győztem, mehetünk az akciófilmre...és mégis, néhány órával később, azon kapom magam, hogy a zokogó Bogit vígasztalom a moziban. Mindezt azért, mert megsajnálom. Mert úgy tud öltözni, mint egy mártír. Mint aki temetésre indul. A száját lebiggyeszti, a szeméből éppen kicsordulni készül egy könnycsepp...na, ez is a lányok sajátos viselkedése, ezt például én nem tudnám megcsinálni, pedig hányszor próbáltam! Nekem nem megy remegtetni egyetlen könnycseppet sem, mert az enyém valahogy mindig kicseppen. Bogié sosem, csak ott remeg a szemében, azért, hogy megsajnáljam.
Hetek óta nem alszom éjszakánként, mert gyakorlom a Rubikot. Hiába. Egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok rá. Rajtam nevet az egész család. Főleg a nővéremet utálom érte, mert ő észrevette a csalást. Megtalálta a kockákat a szekrényben, és azzal zsarolt. Két teljes hétig kellett mosogatnom helyette, azért, hogy el ne áruljon Boginak, a kockák miatt. Két egész hétig görnyedtem a mosogatólé fölött, nyakig úszva a habban, a fejem búbjától az Adidas cipőm orráig mosogatóhabosan, huhaha, még jó, hogy hamis Adidas. Miközben ő diadalittasan, gúnyosan dúdolgatva lakkozta a lába körmét a konyhaasztalnál.
Undorító. Ilyenkor komolyan eljátszom azzal a gondolattal, hogy utálom a lányokat.
A nővérem és Bogi egyébként is összejátszanak ellenem. Többször kaptam rajta őket, amint rajtam kuncognak, mert a saját testvérem az összes régi kínos percemet elmesélte már Boginak.
Azt is, amikor még általánosban, minden valamirevaló fiúnak volt NIKE melegítője, csak nekem nem. Én szándékosan nem kaptam, mert az apánk úgy nevelt minket, hogy ne korcsosuljon el az értékrendünk. DIREKT nem vett nekem NIKE melegítőt, azt mondta, ez az egyetlen útja annak, hogy elkerüljem a későbbi sznobságot. Persze nagyon sajnáltak az iskolában, hogy szegény Viktor, neki nincsen... s így, hatalmas elkeseredésemben, az egyik, márkajelzés nélküli melegítőmre otthon filctollal ( alkoholossal, hogy ne lehessen kimosni belőle ) ráírtam, hogy "NÁLYKI". Először nem értettem, miért röhög rajtam az egész iskola, még azok a pisis alsósok is. Aztán elmagyarázták. Egy hétig nem mentem iskolába, úgy belebetegedtem ebbe az ügybe, de egészen nyolcadikig nem felejtették el ezt a kis incidenst, így az volt a becenevem ballagásig, hogy Nályki.
S persze ezt már Bogi is tudja. Pedig mekkora égés.

A helyzet akkor fordult véresen komolyra, amikor a nyaralás került szóba.
Bogi ugyanis kinézett valami inkluzív szállodát. Olyan szavakat mondott, amiket nem is értettem, mit jelentenek, például szauna vagy fauna, meg dzsakudzi vagy harakiri, azt sem tudom, mik ezek.
Én viszont nem szeretnék inkluzív szállodákban unatkozni naphosszat, hanem mindenáron egy izgalmas és remek road-showra szeretném vinni Bogit.
Néha olyan kis butuska tud lenni, olyan naiv és értetlen, mert nem fogja fel, hogy milyen jó dolga lehetne mellettem, akkora izgalmakat élhetne át, amit egyszerűen lehetetlen elfelejteni, és ez összekovácsolhatna egy egész életre.
A medvevadászatot azonnal leintette, ráadásul sikítozva. Majdnem azt gondoltam, hogy "nyafka", de csak majdnem.
A szafaris túra se tetszett neki, de hát ilyenek ezek a mai lányok...
A road-show-ból viszont nem engedek. Egy jottányit sem. Ezt most véglegesen elhatároztam, és nincs kecmec. Megyünk.
Tehát, most a felejthetetlen nyaralás forog kockán. De szó szerint, nem csak olyan elcsépelt közhelyesen szólva.
Már készültem a bűvös mondatra, hogy döntse el a Rubik.
Aljas cselhez folyamodtam.
Éjszaka, amikor a nővérem se láthatta, az egyik kockáról letéptem három kis színes matricát. A letépett kék helyett odaragasztottam egy másik kockáról egy zöldet, a sárga helyett egy pirosat, a fehér helyett bordót.
Összekevert állapotában úgysem tűnik fel neki, hogy kilenc helyett tíz zöld kockácska van benne, és így tovább.
Az életben nem fogja kirakni...
Amikor elhangzott az annyira utált mondat, felsóhajtottam, a kezébe adtam a kockát, és előzékenyen még a tévét is bekapcsoltam neki, hadd nézze a Szívtipró gimi kilencszázhuszonharmadik, izgalmas epizódját.
A szemem sarkából figyeltem, ahogyan összeráncolt szemöldökkel forgatja a kockát. Néha értetlenül megállt a művelet közben, majd elszántan folytatta.
Közben megcsörrent a telefonom, kimentem a konyhába érte, és diadalmasan mutattam neki a kirakott Rubikomat.
Szomorúan csüggesztette le a fejét, és letette a kockát az asztalra. Gyorsan eltettem, nehogy véletlenül feltűnjön neki a dolog, ha jobban megnézi mégis.
Remegett a könnye.
Nem értem a lányokat, de tényleg, hogy ennyire alacsony legyen a kudarctűrő képességük, mi a fenének kell bőgni egy nyavalyás Rubik-kocka miatt, érthetetlen... olyan kicsiny dolog ez, az élet egyéb viszontagságai mellett. De Bogi csak ilyen kis érzékeny... lehet, hogy ezért is szeretem ennyire.
Egész este prospektusokat nézegettem, a road-show-k kínálatairól. Nagyon jó érzés volt. A versenyt megnyertem, na.
Ez tegnap volt. Ma pedig befizettem az előleget az inkluzívra.
Azt hiszem, nem vagyok normális.