2016. évi pályázat

Beérkezett pályaművek

CSESZNÁK ANDRÁS (Szentendre)

 

Kezdődik a tanév
(Szemelvény Borzas Ferke 4.b oszt. tan. naplójából)

A felnőttek úgy tesznek, mintha a gyereknek suliba járni kész boldogság lenne. Bezzeg, mikor ők voltak gyerekek, biztos nem tettek így! Kivéve talán Aput.

Mikor eljön a szeptember, ilyeneket mondanak: „De jó lesz neked, kisfiam, megint találkozhatsz a barátaiddal.”

Ez persze butaság, mert én eddig is találkoztam a barátaimmal, csak eddig a strandon, meg a plázában, nem pedig a suliban. Ez tényleg különbség, de nem ok az örvendezésre.

Meg azt is mondják, hogy: „De jó lesz neked, végre megint értelmes dolgokkal foglalkozhatsz, és sok újat tanulsz majd.”

Én személy szerint azt is értelmes dolognak tartottam, mikor egyik nap előcibáltam az ágy alól a modellvasutat, terveztem egy új pályát, és a szobám közepén felépítettem. És tanultam újat is, mikor rájöttem, hogyan kell olyan hurkot építeni, ami rövidzárlatot okoz. Ennek persze most vége, a vasút visszament az ágy alá, mert Anyu szerint tanév közben erre sem idő, sem hely nincsen.

A felnőttek szerintem azért beszélnek össze-vissza, mert látják a fancsali képünket, és meg akarnak minket vigasztalni. Én is láttam Anyuékat szenvedni, mikor lejárt a szabadságuk, és másnap menniük kellett dolgozni. Anyu szörnyű fejfájást kapott, de ráfogta az időjárásra. Apu meg a derekát fájlalta, és az ágyat okolta, amin a Maja néniéknél aludnia kellett. Én viszont tudom, hogy csak a következő naptól rettegtek. Ennek ellenére nem simogattam meg a fejüket, és nem mondtam, hogy „De jó nektek, végre megint beülhettek a kényelmes, gurulós irodai széketekbe”.

Szóval a felnőttek beláthatnák, hogy ha nekik egy-két hét vakáció után ilyen rossz, akkor milyen lehet nekünk, több hónap után.

Lássuk be, a tanévkezdés rengeteg kellemetlen macerával is jár.

Anyu előszedi a tavalyi táskámat, meg a tolltartómat, meg a tornazsákomat, és amelyiken nincs akkora szakadás, hogy kiesne belőle a cucc, arra azt mondja:

„Ez jó lesz még az idén is. Megvarrom, és máris olyan, mintha új lenne”.

Én erre nem felelek semmit, mert Anyu úgysem értené, hogy a „Minyonos” táska csak tavaly volt menő, idén már ciki. Ebből nem csinálok ügyet, de azért a Micimackós tornazsákot már nagyon szeretném elveszíteni.

A ruhákkal pont fordítva van, azokból mindig újat kapok. Hiába hordanám még a kedvenc farmerom meg sportcipőm, mindegyikről kiderül, hogy a nyáron kinőttem. A gyerekek úgy látszik, nyáron nőnek a legtöbbet, úgy, mint Harry Potter a filmekben. Ő is minden rész végén elment vakációra, s aztán a következő részben már sokkal nagyobb lett.

A ruhavásárlás egy katasztrófa. Órákon át kell forgolódnom, meg leguggolnom mindenféle nadrágokban, míg végül azt vesszük meg, amit először felpróbáltam. A cipőkkel sem jobb a helyzet. Mert a cipők olyanok, hogy a boltban jó tágasak, de mire hazavisszük őket, összemennek.

Persze Anyu ezt már tapasztalatból tudja, és mikor egy cipőt végre kényelmesnek érzek, akkor vesz belőle egy számmal nagyobbat. Azt mondja, ezt azért csinálja, hogy még tavasszal is jó legyen a lábamra. Szerintem teljesen felesleges így előre tervezni, mert úgyis két hét alatt szétfocizom a cipő orrát.

A tanévnyitó ünnepség pedig igazi tortúra. Érdekes, hogy szinte ugyanúgy zajlik, mint a tanévzáró, mégis teljesen más a hangulata. Ez is úgy kezdődik, hogy felveszem az ünneplőt (abból is újat kaptam persze), és elmegyünk a suliba, ahol nagy a tömeg. Ott Anyu a kezembe nyom egy csokor virágot, amit a Klári néninek kell adnom, aki a tanító néni.

Évzárón azért kell ajándékot adnom neki, hogy megköszönjem a négyest énekből. Ez általában két jeggyel jobb, mint amit érdemeltem volna. Azt nem tudom, évnyitón minek kell bármit ajándékozni, semmi értelme.

 Az egész ünnepség rettenetes, mert vagy tűző napon állunk az udvaron, vagy zuhog az eső és nyomorgunk a tornateremben. Mindenképpen az van, hogy egyik felnőtt a másik után hosszasan beszél arról, hogy milyen jó nekünk. Mennyivel könnyebb ezt az évzárón abban a tudatban végigszenvedni, hogy utána kezdődik a vakáció!

Már jó sokat panaszkodtam, pedig amit a legjobban utálok, az nem a ruhavásárlás, és nem is az évnyitó, hanem az első tanítási nap. Igazából ez rossz elnevezés, mert az első napon még nincs tanítás, így akár jó is lehetne. De Klári néni gondoskodik arról, hogy nekem ne legyen az.

Mindjárt reggel a tanító néni feltesz két kellemetlen kérdést.
Az egyik mindig ez: „Na, és, hol nyaraltatok a vakáció alatt?”.
A másik meg így hangzik: „És milyen könyvet olvastatok el a nyáron?”.

Nekünk meg sorra el kell mondanunk, hogy hová mentünk nyaralni, és közben mit olvastunk. Persze, tudom én, hogy nem mindenki jár nyaralni a Kanári-szigetekre, vagy az Alpokba. És azokra sem irigykedem, akik mégis.

Amikor a Janicsák tavaly elmesélte, hogy felmentek a Monblanc tetejére, ahol hó volt és hideg, azt gondoltam, hogy a Janicsák hülye. Mert minek megy valaki nyáron megfagyni, mikor a strandon is sütkérezhetne. Persze télen még annyi értelme sincs felmászni a Monblancra, mert akkor itt lenn is hideg van.

Egyébként sokan vannak az osztályban, akik azt mesélik el, hogy itthon maradtak, és kirándultak a János-hegyre, ahol nem volt hó. Én is füllenthetném ezt, de sajnos a barátaim tudják az igazságot, és ilyenkor mindig elfelejtenek a barátaim lenni. Kénytelen vagyok tehát elmondani, hogy megint Maja néninél nyaraltam Tekerespusztán. Amiből a többiek rögtön leveszik, hogy három héten át kecskéket legeltettem, és dőlnek a nevetéstől.

A kecskéket még másodikban kotyogtam ki, és azóta oltogat vele az egész osztály. Ez a legeltetés tisztára úgy hangzik, mintha ott állnék, és noszogatnám a kecskéket, hogy harapjanak már bele abba a kóróba. Valójában a kecskék teljesen önállóan legelnek, noszogatás nélkül.

Hogy az utókor is értse, ha majd kezébe veszi ennek a naplónak a megsárgult, egérrágta lapjait, el kell mondanom pár dolgot. A Maja néni apunak a nővére, és irtó gazdag. Vett egy tanyát Tekerespusztán, ahol épített egy lovas panziót. Csomó pénzes turista jár oda lovagolni. Minden más állatot csak azért tart a Maja néni, hogy hangulatosabb legyen a tanya. Vannak tehenei, birkái, meg sajnos kecskéi is.

Most már negyedszer voltunk ott nyaralni, hiába javasoltam, hogy maradjunk inkább itthon. És esetleg néha menjünk fel a János-hegyre.

Apu azt mondta: „Legalább valami hasznosat csinálsz három hétig, és nem a számítógép előtt gyilkolod a zombikat.”

Apu szerint tehát kecskepásztornak lenni sokkal hasznosabb, mint azt gyakorolni, mit kell tenni, ha történetesen a várost megtámadja egy csapat élőhalott. Ebben Apunak akár igaza is lehet, amennyiben felnőtt koromra én is gazdag leszek, és veszek egy saját tanyát. És persze, ha közben nem jönnek a zombik.

De most már nagyon elkalandoztam a lényegtől. Szóval elhatároztam, hogy Klári néni kérdésére azt fogom válaszolni, hogy a Balatonnál nyaraltam.

Gondoltam, ezzel jól meg tudom magam húzni a középmezőnyben, és nem is nagy füllentés. Mert Tekerespuszta csak egy kisebb ugrásra van a Balcsitól. Igaz, hogy a három hét alatt csak kétszer tudtunk akkorát ugrani, de akkor is.

Ezt jól kifundáltam, de ott volt még a másik kérdés is. Szóval valami feleletet ki kellett találnom arra, hogy mit olvastam a nyáron. Azt nem mertem mondani, hogy az égvilágon semmit. Ilyet még a Csordás sem mondott soha, pedig neki csomó baja van, ami mind úgy kezdődik, hogy „disz”.

Hazudni sem lehetett, mert Klári néninek mindig voltak keresztkérdései. Egyszer a Fülöp azt hazudta, hogy elolvasta a Lesszit. Már ott lebukott, hogy azt hitte, Lesszi egy tavi szörny Skóciában.

 Sajnos, az az igazság, hogy a bizonyítványomon kívül nem volt könyv a kezemben, és esténként csak a kecskéket olvastam meg, hogy megvan-e mindegyik. Két nappal az évnyitó előtt elhatároztam, hogy valamit gyorsan elolvasok, és majd abból fogok beszámolni. Az nyilvánvaló volt, hogy túl vastag könyv nem jöhet szóba. Egyszer a Laura az összes tankönyvet előre kiolvasta. Na, vele nem akartam versenyezni. Szerencsére az olvasás terén már egészen csekély dologgal ki lehet tűnni a többiek közül.

Volt egy kis spórolt pénzem, lementem az újságoshoz, és vettem egy Csodálatos Pókember képregényt. Elolvastam kétszer is, és nagyon tetszett. Egy-egy történetben még Hulk és Vasember is szerepelt. Mindent jól megjegyeztem, de igazából nem vártam, hogy Klári néni majd belekérdez.

Így felvértezve magam már sokkal vidámabban mentem el tegnapelőtt az évnyitóra is. Kerestem a csokorral Klári nénit, de nem találtam sehol. Aztán az ünnepségen az igazgató bejelentette, hogy a negyedik bé új tanító nénit kap, mert Klári néninek kisbabája lesz. Mondta az igazgató, hogy ez nagy öröm, és az osztályt átveszi Zsófia néni, aki most érkezett az iskolába.

Én tényleg örültem a kisbabának, meg ennek az egész cserének. Rögtön láttam, hogy Zsófia néni egészen fiatal, nem úgy, mint Klári néni, aki nagyjából olyan öreg, mint Anyu (***). Kicsit azért meg is ijedtem, mert Zsófia néni akár járatos is lehet a Pókember világában. Mindenesetre este még egyszer átolvastam a képregényt.

Tegnap reggel, mikor bementünk a tanterembe, mindenkinek a padján volt egy üres fehér papír. Ez még soha semmi jót nem jelentett, és persze most sem. Zsófia néni köszöntött minket, mesélt magáról, és aztán azt mondta, ő is szeretne kicsit megismerni minket.

Gondoltam, most jönnek a kérdések, ehelyett azt mondta, írat velünk egy kis fogalmazást.

- Képzeljetek egy olyan világot, ahol a gyerekeknek nem kötelező iskolába járni – mondta Zsófi néni.

Ezt így vakáció után elég jól el tudtam képzelni.

- És most mindenki képzelje el, hogy ebben a világban van egy iskola, aminek ő az igazgatója.

Ezzel sem volt gondom. Elképzeltem, hogy egy olyan suli igazgatója vagyok, amelybe az égvilágon senki sem jár. Így aztán nincs is dolgom, egész nap játszhatok a számítógépen.

- Az a feladat, hogy gyerekeket csábítsatok az iskolátokba – mondta akkor Zsófia néni. – Írjátok le legalább tíz mondattal, miért olyan szuper a ti sulitok, és miért érdemes mindenkinek oda járni tanulni.

Ez volt az a pillanat, amikor visszasírtam Klári nénit, és már egyáltalán nem tudtam örülni a kisbabájának.

Az a baj, hogy hiába tudok jól fogalmazni, csak arról tudok írni, ami a fejemben van. Parancsszóra nem megy. Tavaly például, mikor az volt a téma, hogy „Miért fontos szorgalmasan tanulni?”, egyetlen mondatot tudtam kipréselni magamból. Így hangzott a fogalmazásom:

„Azért, hogy ha nagy leszek, sok pénzt tudjak keresni, és vehessek egy Playstation 4-et.”

Mondjuk, ez volt az első eset, hogy Klári néni felolvasta az osztálynak, amit írtam. De ezt is csak azért tette, hogy rossz példát is halljanak.

Szóval ültem tegnap a padban, és sokáig el sem tudtam képzelni, hogyan írjak tíz mondatot, ami pedig egy igazgató részéről elvileg nem nagy kunszt. Főként, ha például a mi igazgatónk évnyitón mondott beszédét veszem alapul.

Törtem a fejem, de abban csak a Pókember meg a Vasember hadakozása volt. Meg Hulk. Végül elhatároztam, hogy róluk írok, lesz, ami lesz.

Ma behozta Zsófi néni a fogalmazásokat, és elmondta, hogy mindet elolvasta, és nagyon érdekesek voltak. Sokan írtak olyan iskolákról, ahol nincsen osztályzás és számonkérés, a gyerekek játék közben tanulnak. Mások azt képzelték el, hogy nincsenek tankönyvek, meg füzetek, a tanítás számítógépeken folyik. Volt, akinek az iskolájában tanár sem volt, őket is gép helyettesítette.

- De szívem szerint, ha gyerek lennék, én Borzas Ferke iskoláját választanám – mondta Zsófia néni.

Elvörösödtem, mert fogalmazásért még soha nem kaptam dicséretet.

-Ő olyan iskolát képzelt el, ahol a gyerekek a rendes tantárgyak mellett szuperhős oktatást is kapnak. Megtanulnak rakétával a hátukon repülni, pókfonálon átlendülni egyik házról a másikra, vagy köpönyegük segítségével leugrani háztetőről.

Kuncogás tört ki az osztályban, és már kezdtem félni, hogy Zsófia néni az egész fogalmazásom felolvassa. Ebben maximum annyi jó lehetett volna, hogy a kecskepásztor múltam örökre feledésbe merül. Szerencsére Zsófia néni ezek után olyasmiről kezdett beszélni, ami egyáltalán nem szerepelt a papíromon.

- Ám a szuperhős nem csak attól szuper, hogy különleges képességei vannak. Igazából nem is ez a fontos. Hanem az, hogyan él, hogyan gondolkodik, hogyan cselekszik. Saját magunkat sokkal nehezebb legyőzni, mint bármilyen gonosz ellenséget. Ne higgyétek, hogy a szuperhős bármit megtehet, amihez csak kedve van! Neki az a kötelessége, hogy példát mutasson az emberek előtt önzetlenségből, jóságból, becsületből, szeretetből. És ezek pont azok az erények, amelyekre mi is, minden tanító szeretnénk megtanítani titeket.

Zsófia néni itt tartott egy kis szünetet, megvárta, amíg mindenki lecsendesedik.

- Most pedig elárulok nektek egy titkot. Valójában minden suli, ez is, ahová ti jártok, egy szuperhős suli. És ha a fületeket és szíveteket kinyitjátok, és befogadjátok, amit tanítunk nektek, ti lehettek a jövő szuperhősei.

Tátott szájjal bámultunk az új tanító nénire. Rájöttem, hogy egészen hangulatos és jó dolog lesz negyedikesnek lenni. S abban a pillanatban a nyári vakáció Maja nénivel és a kecskéivel együtt már csak egy távoli rossz emléknek tűnt számomra.

(***) Anyu elolvasta, és kikérte magának, hogy ő öreg lenne. Mondtam, hogy ez csak viszonylagosan értendő, de azt felelte, hogy ő még úgy sem. Úgyhogy a családi béke kedvéért a megcsillagozott mondatot erre cserélem:

Rögtön láttam, hogy Zsófia néni nagyon fiatal, még Anyunál is kicsit fiatalabb, Klári néninél meg nagyon.

Boda Zsófia Borbála, Buksi

 

Zuhanyrózsa

A kórházban, a teremben öt ágy van. A régi hat ágy helyett. Egy ágy helyén fürdőszobát alakítottak ki, zuhanyzóval, zuhanyrózsával.Egy kórterembe megérkezett egy műszaki beállítottságú beteg, aki, az addig nem helyén lévő zuhanyrózsát ösztönösen visszatette. Így a nehéz mozdulatokkal rendelkező 80 éves idős szép nevű hölgy beteg is rendesen tudott zuhanyozni.Mikor zuhanyzás után az idős beteg kijött a fürdőből, egy este, csakúgy felfrissülve mesélt, a szobatársak meg örömükben, teljes szívből, vidáman kacagtak.

 

Mosoly

 

Inogó,

Imbolygó,

Kisbolygón,

Sok mosoly.

 

Üde arcon,

Pirosló orr,

Nem is morgó,

Sem fintorgó.

 

Kavalkád

 

Sokadalom,

Lakodalom,

Sok – sok száj szól,

Tenor dalol.

 

Hangos diszkó,

Bulizó sok,

Dobhang számos,

Táncol páros.

 

Szép, rengeteg,

Nemzet - nyelvek,

Tekeregnek,

Fült keresve.

 

Rátaláltak,

Jelt is adtak,

Megszólaltak,

Elhallgattak.

 

Hang – tűz lobban,

Mindig jobban,

Vigasz borban,

Minden korban.

Heltai Edit Fruzsina

 

Éjjeli séta

 

Éjjel a holdfénynél sétálok a néma sötétben,

Halkan hulló nyárfalevél cifrázik a szélben.

 

Elmémben mély gondolatok szántják a barázdát,

S közben megfigyelem néhány pihenő csiga nászát.

 

Rá sem nézek a lábam előtti gyanús kupacokra,

Mik szép csendben várnak a fűben az áldozatukra.

 

Csusszan a talpam, s lám beleléptem a barna ganéba,

Rémes üvöltésem tán áthallatszik Athénba.

 

S lőn, ama Akropolisz falain visszhangzik a hangom!

Szép trubadúrdal lenne, ha nálam lenne a lantom.

 

Úgy érzem, sajnos túl harsányan kiabáltam:

Bosszús szomszédom furkósbottal fut utánam…

 

Éjjel a holdfénynél száguldok a néma sötétben,

Feldühödött, vad oroszlán szökken utánam a szélben.

 

Sapka óda

 

Óh,

Bolyhos, bojtos, bohém sapkám!

Én fejfedőm! Én glóriám!

Midőn leveszlek, szép loboncom

Lészen már hitvány koloncom.

Te transzcendes égi tünemény!

Sötét éjben kigyúló fény!

Ne titkold isteni mivoltod,

Ha felveszlek rögvest kioltod

Szépségem szunnyadó szikráit.

Elcsúfulok, nem is szikrányit.

Kibogozhatatlan dzsungel,

Egymástól nem búcsúzunk el.

E terepet átfésülni

Nehéz. Fel kell rá készülni.

Sűrű fenyves, bozót, fű, fa,

Természeti katasztrófa.

Óh, vigyázzál, Te, katasztrófa,

Jön hajkefém. Az akasztófa.

Göndör gumók, dús pókhálók.

Indák, dudvák, eggyé válók.

E förtelmes és szörnyű gyönyör

Fésülködéskor meggyötör.

Kegyetlenül tépi, húzza,

Loknijait széjjelzúzza.

Villám csap a hullámvölgybe,

Nem nézek már a tükörbe…

Duhajkodik e feslett fésű,

Hajamból kitépni késő.

Beletapadt bensőjébe,

S hullik hajam szőke vére.

Szálanként szálldogál tova

Megtelítődik a szoba.

Fejem üldözött oroszlán,

Melyen egy-két pók poroszkál.

Inkább megmosom a hajam.

Megmentem! Ez végső szavam.

Elárasztja a dudvákat

A víz. S kidönti a fákat.

Az indák is kisimulnak,

A pókok csendben kimúlnak.

Habokban hentereg sok tincs.

Balzsam nektárja milyen kincs!

Újra kezemben a kefe.

Újra harcolok hát vele!

Újra szántom, mi megmaradt,

S más csatában ki nem szakadt.

Ám a sötét erő még él,

Mitől hajkoronám úgy fél.

Ez a sapkám. Tűzbe vetem.

Porladjon el! Elégetem.

FUTÓ ISTVÁN írásai

 

A könyv mindenkié!

Feljegyzés egy író-olvasó találkozó apropóján

Szóval tényleg manapság aztán már mindenki író. Vannak a megélhetési írók (de lássuk be, ugyanígy vannak megélhetési focisták, megélhetési mérnökök, jogászok, asztalosok, vagy örömlányok is), vannak a munka/hivatás mellett író írók, vannak a „csak úgy” író írók, vannak a kedvtelésből író hobby-írók, a fióknak író írók, természetesen vannak az önjelölt írók, irodalmi pályázatokra író írók és mostanában már vannak a tanfolyami írók is.

A helyzet azért rendkívül súlyos, mert aki nem író író, az olvasó. Legalábbis így hívja (vagy azonosítja, definiálja) magát. Persze titokban ezek, mármint az olvasók is írnak, csak olyan csapnivalóan, hogy inkább olvasónak mondják magukat. Nos, szóval valójában ezek (az olvasók) is írók …

Az írók, de mivel fentebb kimutattuk, hogy az olvasók is írók, szóval ezek többféle veszélyt jelentenek az emberiségre.

Először is nem vitásan gondolat-terroristák. Bár maga a tevékenység ősi, a modern korokban egyre nagyobb és nagyobb károkat okoznak világszerte. Erőszakosan sulykolják az emberekbe a (saját) történeteiket, véleményt formálnak, (érték-)ítéletet alkotnak, igazságokat közölnek, intenzíven plántálják ezeket a szabadon gondolkodó, vagy szabadon gondolkodni vágyó emberiség fejébe. Különösen veszélyesek a regények (pláne a hosszú, akár több kötetesek!), helyszínek, jellemrajzok, érzések, konfliktusok mentén manipulálják az olvasót és amikor kialakul egyfajta szimpátia, beleélés, akkor már feltétlen elfogadásra, egyetértésre bazírozhat a gonosztevő. Az elképzelt világ és a cselekmény hipnózisa alatt pedig okosan, kimérten injekciózza belénk a saját gondolatait. Nem veszélytelenek természetesen a rövidebb prózák sem, ott az író ugyan kevesebb, ám nagyon direkt, bombasztikus üzeneteket transzferál az agyunkba. De nekem ne, ne mondja meg senki, hogy mit gondoljak. Tényleg ne!

De az írók (és persze az olvasók is, v.ö. fentiek) nem csak gondolat-rablók, hanem elvetemült időrablók is! Marha lassan lehet haladni a szövegeikkel, a régebbieknek a nyelvezete is irtó hülye és érthetetlen, egy csomó írás pedig olyan hosszúra nyúlik, hogy közben simán végig lehetne nézni a Jóbarátok egy teljes évadát. A rövidebb művek sem ártatlanok, azokból tucatnyi szerepel egy-egy kötetben. Az olvasással elrabolt hasznos idő alatt az emberiség nagy feladatait, kérdéseit lehetne megoldani, megválaszolni. Mert kérdem én, ehető, iható-e a könyv? Ad-e meleg, vagy fényt? Tart-e rendet, vigyáz-e a gyermekedre, netán eljuthatsz vele A-ból B-be? Ugye nem! Nem kedves barátaim, egyikre sem alkalmas!

De legalább azt hihetnéd, hogy a világgal törődnek ezek az úgynevezett írók. Hát egy lószart! Miattuk ma is irtják az erdőket, milliószámra nyomtatják a tök felesleges papírlapokat. Kérdem én - de most már őszintén - ki a fene fog ennyi könyvet elolvasni, mint amit a világra zúdít ez a nemes lelkűnek hitt, kulturelitista bűnbanda? Ott az a rengeteg régi könyv és még azokat se olvasta az emberiség, ezek után – de tényleg – minek írnak újabb és újabb könyveket ezek a pojácák? Hát nem veszik észre magukat?

Jól be kellene tiltani ezeket az író-olvasó (valójában író-író) találkozókat, mert ott szerveződnek, csak hergelik egymást ezek a banditák, hogy megint csak új könyvek szülessenek, az erdők vészesen fogynak, a saját gondolatok végleg kihalnak, az időbörtönből nincs menekvés. Folytatják csak a gaztetteiket a világ és az emberiség ellen, s teszik mindezt az egyetemes kultúra jegyében. Elég!

 

----

 

Bevásárlás

 

Tudom, tudom. Tudom, hogy felírtam, direkt felírtam, felírtam egy kis cetlire. Tej, kenyér, sajt, valami hülye folyadék a mosógépbe, ja és persze sajt is. Mindegy, felírtam, emlékszem, hogy felírtam, egy kis papírra írtam, volt azon még egy csomó minden. Persze, minden fel volt írva, de most akkor mit csináljak, ha már itt vagyok a boltban, de nincsen nálam az rohadt kis fecni... Oké, nyugi, tej, kenyér, sajt, valami hülye folyadék a mosógépbe, ja és persze sajt is.

Sebaj, megoldom. Megoldom simán. Gyerekjáték. Nyilván nem először megyek bevásárolni…, nem lesz gond. Szóval azt biztosan tudom, hogy kell tojás, de hirtelen más nem jut az eszembe. Pedig itt mindenki úgy pakolja a kosarát, mintha nem csak felírta, de be is tanulta volna otthon a maga listáját. Na persze az is lehet, hogy ezek itt össze-vissza szedik le a cuccokat a polcokról … ? Én meg csak nézek bután és azt sem tudom, hogy merre induljak. Most itt állok kissé tanácstalanul a tojások előtt.

Na jó, én nem, én megoldom. Ez az! Ez az! Megvan! „Tej, kenyér …”, így kezdődött, szépen eszembe fog jutni a többi is, meg lehet, hogy egy kicsit lesek, puskázok, megnézem, hogy mások még miket vesznek. Tej, kenyér, az tuti, az kell mindig; veszem-viszem, megyek már!

Esetleg még tojás? Hm? Tojás, na az tuti volt! Törtetek vissza a tömegben, kosár marad a pénztárnál. Megjegyzem tojásból is van vagy húszféle, van itt S,M,L, meg XL, bio, mélyalmos, ketreces és szabad tartású, tanyasi, meg ki tudja még milyen. Legyen akkor mondjuk a szabad tartású? A tanyasi mit keresne itt a város közepén, a szabad tartású pedig olyan jól hangzik, olyan humánus, vagy mi. Humánus??? Jó mindegy. Haladnom kell. Mennem kell. Otthon botrány lesz, gyerünk. Végül gyors döntést hoztam, 10 darab, M-es, jó egyik-másik törött, de legalább nem mélyalmos (azt ugyan nem tudom, hogy mi, de valahogy nem tetszik)!

Rohanás vissza a pénztárhoz. Bakker, elvitték a kosaramat! Na most mi a fene legyen? Jó, akkor én is nyúlok egy másikat! Az, az ott jó lesz, lássuk csak: van benne májkrém, alma, WC-papír. oké, rendben. Jó lesz. Nekem is kábé ezek kellenek amúgy.

Megmondtam, menni fog ez papír nélkül is.

---

Gondolatok a gyermekvállalásról

Három gyerekem van. Sokat gondolkodtam róla, hogy hogyan gondolkodnak, vagy leginkább arról, hogy én hogyan gondolkodom a gyermekvállalásról. Azt azért előrebocsátom, hogy arról nem lehet gondolkodni, főképpen nem előre – úgy értem a gyermekvállalásról.

Amikor arról először gondolkodni kell, az az élet, pontosabban a hormonális csatamező olyan pillanata, amikor az ember fia csak egyvalamire tud gondolni. Nos ez, bár meglehetősen szorosan összefügg a gyermekvállalással, mégsem az. Ez nagyon jó, a legjobb része a gyermekvállalásnak.

Egyébként miről kell gondolkodni, amikor a gyermekvállalásról kell gondolkodni? Persze előre! Születik egy gyerek (gyermek?), szóval előre azt sem tudom, hogy hogyan fog kinézni, hogy jó fej lesz-e, vagy rossz fej, szóval semmit. Azután meg szépen beköltözik a lakásunkba, felzabálja a kaját, amit hazahordunk, elfoglalja a legjobb szobát, megakadályozza, hogy például koncertre menjek. Este nem fekszik le, reggel viszont nem kel fel. Az egyik hidegen kéri, a másik melegen, de kakaóval, a harmadik pedig vagy úgy, ahogyan a nővére, vagy úgy, ahogyan a bátyja, esetleg egy harmadik módon – ez változó, mindig máshogyan, a lényeg az egészben az, hogy nem tudom soha, hogy hogyan kellene…

Az is szuper a gyermekvállalásban, hogy nem csak előre nem lehet gondolkodni róla, hanem utólag sem. Ha megnyerte hadd vigye! Utólag már nem lehet gondolkodni a gyermekvállalásról. Utólag már nem lehet azt mondani, hogy jobb lett volna kettő, esetleg egy, vagy egy se (jó, persze gondolkodni lehetne rajta, csak totál felesleges).

Azon gondolkodom, hogy, ez ma már nem érvényes gondolat, mert itt már megszemélyesítve szerepel mindegyik, itt már nem a gyermekvállalás, vagy a szám, hanem az a kérdés, hogy Karcsi-Tercsi-Kata-Klára. (Jó, tudom, hogy ez négy név, de három nem jutott eszembe, sőt a kétgyerekes a legkedveltebb modell, mint Éliás-Tóbiás, Kököjszi-Bobojsza, vagy a Jancsi és Juliska. Na de ez mindegy.)

Szóval utólag azon gondolkodom, hogy tök felesleges a gyermekvállaláson gondolkodni. Főleg utólag. 

Ezt akartam elmesélni a vacsoránál a feleségemnek, de nem sikerült. Nem sikerült, mert nem jutottam szóhoz. Kábé ötször belekezdtem – gondoltam, hogy a már nem kicsi gyerekeimet (gyermekeimet?) is érdekelheti a téma (tudjátok, ők azok, akik a születésük után beköltöztek a lakásunkba). Lehet, hogy érdekelte volna őket, ha szót kaptam volna. Talán máskor. Amúgy jó fejek, egy darabig még lakhatnak nálunk.

....

Kis állathatározó/részletek

Ablakzsiráf

Redőnyös lakások kedvelt haszonállata, az afrikai zsiráfnál lényegesen kisebb termetű, hosszú nyakának és a fején található két szarv-szerű képződménynek köszönhetően kiválóan alkalmas arra, hogy az ablakba állítva, felhúzott állapotban megtartsa a leszakadt redőnyt.

Aranyhal

Emészthetetlen és nem rozsdásodó anyagánál fogva kvázi örökéletű halfaj. Zömök, tömör teste nehéz, élete során nem növekszik és nem is lélegzik, úszni nem tud, de vészhelyzet esetén (értsd: halász, vagy horgász kifogja) emberi beszédre is képes, csak, hogy mentse az irháját (pontosabban a bőrét, illetve még pontosabban saját magát). A gyanútlan horgászt (halászt) a meggyőzés erejével és hízelkedéssel (értsd: ennyire meg annyira rendes ember a horgász/halász, akinek ráadásul jó szíve is van … ? ez nem mellesleg teljesen összeférhetetlen a horgászattal, illetve halászattal) beszéli rá arra, hogy őt a tóba/folyóba engedje vissza, ezért cserébe kívánságok (jellemzően három) teljesítését helyezi kilátásba. Szemtanúk állítják, hogy ígéreteit rendre betartja, így nem kell tőle tartanunk, nem járhatunk úgy, mint amikor az aluljáróban előleget adunk egy karóra-, vagy parfüm árusnak.

Budavári sikló

A Magyarországon honos siklóféléktől (erdei, vízi, stb.) eltérő felépítésű, kötött pályán mozgó egyed. A legnagyobb óriáskígyókat is megszégyenítő módon több mint 60 embert képes egyben lenyelni, igaz néhány perc elteltével kiöklendezi őket. A budavári sikló hatásosan szórakoztatja a zömmel külföldiekből álló közönséget, némi díj ellenében elnyeli, majd sértetlenül kiengedi testéből a megszeppent embereket. Ilyen kunsztot még egyetlen hüllőkkel foglalkozó állatidomár, vagy oroszlánszelídítő sem volt képes összehozni.

Búgócsiga

Pszichedelikus, önszuggeszcióra képes, bánatűző hatású instabil élőlény, napjait féloldalra dőlve, mély apátiában tölti, de ha mozgásba lendül, akkor kitartó pörgésének következtében tartós transz-állapotba kerül. A dervisek éppen a búgócsiga megfigyelésén keresztül fejlesztették ki sajátos, ősi táncukat.  

Címerállat

A címerállat változatos formában előforduló, az egész világon elterjedt faj. Legtöbbjük evolúciós zsákutcákból, illetve párcserélős állat-orgiákból származik. Viselkedésüket a mai napig megannyi rejtély övezi. Nem tudni mi okból, de előszeretettel csatlakoznak például városok és családok mellé. Tudósok hada kutatja más fura viselkedésüket is, pl. levágott, kardot markoló kar fölé repülés, várkapu előtt koronában pózolás, tűzokádós aranygyűrű-fogás, stb.

Cuncimókus

Infantilis, párjához végsőkig kitartó házi emlős, szereti a kényeztetést, simogatást, a tévé előtt előszeretettel majszol mogyorót, pisztáciát és más magvakat. A cuncimókus nem az eszéről híres, de kedves, ragaszkodó és tanulékony fajta. Ha nem beszél túlzottan sokat, akkor, akár lakásban is könnyen elviselhető.

Csipcsipcsóka

Olcsó, nyomtatott áramkör-vezérelt, üdvözlési mániában szenvedő fekete színű madár.

Éji bogár

Kitalált, igen buta ízeltlábú. éjszakai életmódja következtében látása elkorcsosult, így képtelen időben észlelni az elébe kerülő tárgyakat, ezért rendre falaknak ütközik, Mozgása horizontális és vertikális periódusokból áll. Lassan bemelegedő szárnyai a horizontális mozgási ciklusban (repülés közben) nagy zajt csapnak, majd a falhoz csapódás után már a vertikális mozgási ciklusban (leesés alatt) teljesen hangtalanná válnak.

Éjszakai pillangó

Az egész világon igen elterjedt, gyakorlatilag az emberiséggel egy időben jelent meg, kivétel nélkül valamennyi kontinensen.  Éjszakai életmódra rendezkedett be, egyedei színpompásak, díszesek, melynek köszönhetően felkeltik a hímek érdeklődését. Egyedeik különböző technikával hívják fel külön is a magukra a figyelmet, egyesek házakban, mások utcasarkokon, erre szakosodott városnegyedekben, kamionparkolókban, főútvonalak mentén, illetőleg bárokban, lokálokban, night clubokban és más hasonló intézményekben lesnek áldozatukra. Figyelem a pillangókhoz rendre tartozik egy, vagy több „kísérő”, akik baj esetén megjelennek és általában a direkt megoldás hívei.

Fehér holló

A varjúfélék családjába tartozó, igen ritka génmutáns madár. Rejtőzködő képessége nulla, a szabadban mégsem figyelhető meg könnyen.  Fennhéjázó (?) viselkedése miatt ugyanis többnyire  nem éri meg a kifejlett, felnőtt kort. Közeli rokona az „egy fecske” és a „kakukktojás”.

Fiastyúk

Csillagevő tojó, amelynek sajátos kromoszómaszerkezete miatt utódai között kizárólag kakasok találhatóak, ennek megfelelően genetikai csodának tekinthető, hogy a faj még nem halt ki. Rejtőzködő életmódja miatt kizárólag éjszaka, nagy távolságból és csak felhőmentes időben figyelhető meg.

Fűrészbak

Négylábú fa-emlős, ritkábban fém-emlős, a fűrészhal szárazföldi változata, a hódhoz hasonlóan zabálja a fák törzsét, különböző méretű fakuglikat és ún. fűrészport okád ki magából, fészerek, istállók, melléképületek lakója, de anyagától függően a szabad ég alatti ridegtartást is jól bírja, négy lábát szétvetve stabilan áll, két-két szarva között hatalmas terhek megtartására képes, a különböző lánc-és szalagfűrészek, illetőleg a gázfűtés elterjedése következtében állományuk mára jelentősen megcsappant.

Gumipók

A mintás testű vízisikló és a horgas fejű galandféreg keresztezéséből származó kétfejű haszonállat. Saját testhosszát – külső segítséggel – háromszorosára képes növelni.  Mozgásukat elsősorban biciklik, segéd-motorkerékpárok csomagtartóin és szobafestő-mázoló szakemberek autóinak létrát szállító tetőtartóin figyelhetjük meg legjobban. A szembe kerülve nagy károkat képes okozni.

Házi sárkány

Méltán híres elődeihez hasonlóan előszeretettel tarja rettegésben szűkebb környezetét, éles karmai ugyan őseihez képest lényegesen kisebbek, ám nem kevésbé veszélyesek, a mesékből ismert tűzokádás helyett szavakat, mondatokat visít, amely más technikával ugyan, de hasonlóan pusztító erejűek. Természetes ellensége nincsen, nagyon sok családban él egy-egy példánya, kihalás veszélye így egyáltalán nem fenyegeti.

Hülye tyúk

A világon az egyetlen autóvezetésre is képes házi szárnyas, vezetés közben folyamatosan telefonál és sms-ezik, a dugóban és közlekedési lámpáknál kényszeresen sminkeli magát. soha nem tudja, hogy mi történik az autó mögött, mert minden tükör úgy van beállítva,.hogy abba, lehetőleg magát lássa. rendre elvéti a jobbkezes utcákat, három helyre parkol be, ennek ellenére szeret vezetni, rutinosnak és lazának érzi magát. kedvence a villamos keresztezése és a körforgalom , ilyenkor valóban szárnyakat kap.

Kakaós csiga

Szerethető, édes kis állat, az éti csiga igen közeli rokona és barátja, ragacsos teste nyomot hagy mindenen (papírzacskó, szalvéta, gyermekek keze, szája, fogai, stb.), amivel érintkezik. A faj különlegessége a csigák közt méltán híres fantasztikus gyorsulási képessége és sebessége, melyet a „van benne kakaó” szólás- mondás is megörökít.

Kezesbárány

A juh olyan kicsinye, mely genetikai mutáció következtében emberi kézhez hasonló formában végződő végtagokkal jön világra. Nagy kincs a nyájban, focimeccsek alkalmával rendre a kapus posztot kapja meg. sajátos testtartásának köszönhetjük a négykézláb kifejezésünket, illetve a régi időkben a birkanyírás ellen védekező kezesbárányra mondták azt, hogy kézzel-lábbal tiltakozik ellene.

Könyvmoly

Speciális papírfaló rovar, kedvelt tápláléka a könyv, régies elnevezése a Guttenberg-féreg; a világ kulturális örökség védelméért dolgozó KEVÜ (Könyvmoly Ellenes Világügynökség) berkeiben kifejlesztett e-book segítségével próbálja felvenni a harcot az ádáz könyvmolyokkal szemben.

Milkatehén

Rejtélyes lila-fehér színekben pompázó alpesi kérődző. A színkeverés mestere. Szervezete a zöld fű és egyéb növényi táplálék és színtelen víz elegyéből fehér színű tejet állít elő, amiből meglepő módon barna színű csokoládé készül (reméljük a barna szín nem a milkatehén egyéb hasznosításából ered).  Ugyancsak meghökkentő az is, hogy a tehén testének nagy része lila színben pompázik, amely vélhetően a levendula virágzatának lelegeléséből és (remélhetőleg) nem abból ered, hogy a teheneket gazdáik esténként agyba-főbe verik az istállóban.

Oboa

Hatalmas méretű hengeres testű kígyófaj, még kifejlett korba érése előtt ejtik el, kitömött, speciálisan konzervált tetemét erdős területeken a földbe ássák, itt fa anyagúvá mumifikálódik, réz fúvócskával szólaltatják meg, hangja mély és szomorú; zsákmányát, a zenekar kisebb fúvósait (furulya, fuvola, stb.) egyben nyeli le.

Optikai egér

Az informatika elterjedésének köszönhető egyedfejlődés során kialakult viszonylag új faj. Az ún. hagyományos egerekhez hasonló életmódot él, íróasztalok, laptoptáskák lakója. Teste ergonomikus egyes alfajainak megkülönböztető jele a láthatatlan farok. Leírásuk során USB, dpi és MHz jellemzőikre is figyelemmel kell lennünk. Természetes ellensége (úgy, mint: optikai macska) nem lévén, az idő, a divat, a technológiai fejlődés és az hiányos informatikai tudással rendelkező, ideges komputerhasználó törhet az életére.

Porcica

Minimális helyigényű, hordozható házi-kedvenc. Rövid életének első szakaszát a lakás különböző szegleteiben, így szobasarkokban, bútorok alatt és mögött, majd az életciklusa végén egy porzsák elnevezésű, jellemzően textil-, vagy papír anyagú tárolóban éli le. Egyes példányai jelentősebb kort elérve kivételes nagyságúra is megnőhetnek (pormacska), ezek tartózkodási helye általában nagyobb, nehezen mozdítható bútorok (könyvespolc, tálaló, zongora) mögötti, alatti területek.

Röpüljpáva

A világon egyedül, Magyarország területén élő madárféle. Megjelenése az 1970-es években kezdődő táncház-mozgalom megindulásához köthető. Népzene hatására ritmikus mozdulatokat végez, szólóban, párban és csoportosan is megjelenik. A madaraknál szokásos módon a hím egyedek fekete-fehér színűek, míg a nőnemű röpüljpávák régiónként eltérően, ám mindig színpompás látványt nyújtanak. A röpüljpáva kakasok akrobatikus mozgásúak, míg egyes nőstények bámulatos érzékkel képesek a fejükön borosüveggel egyensúlyozni.

Tévémaci

Magas fokon domesztikálódott média-celeb főemlős. A kereskedelmi televíziózás előtti időszak egyeduralkodója volt, műsora nap, mint nap a legdrágább idősávban került képernyőre. Az állatvilágban egyedülálló módon fogait nem rágással, hanem fogkefe és fogkrém segítségével tisztította, kihalását vélhetően az erős képernyőfüggése okozhatta.

Toronydaru

Vasbeton talpakon álló, fémtestű óriás-madár.  A toronydaru normál esetben repképtelen. Helytelen összeszerelés, hibás felállítás, túlterhelés, viharos szél következtében képes csak a repülésre, ekkor rácsos szerkezetű fém-szárnyai helyett a gravitációs erő okos felhasználásával, speciális oldalra dőlős technikával száll le a földre. Földet érését követően rejtőzködő életmódra rendezkedik be, ilyenkor gyakorlatilag korlátlan ideig képes mozdulatlanul heverni.

Vasmacska

Tavak, tengerek fenekén élő, legtöbbször kettő-, vagy négyfejű, kötél-, vagy lánc-farkú szörnyeteg. Szívesen sütkérezik vitorlás hajók, motoros yachtok fedélzetén. Fő tápláléka a vasegér.

Zsákbamacska

Különböző kiszerelésben kapható kis- és nagyon-kis-állat kereskedésekben. Igénytelen, gondozásmentes állat, a zsák anyagától függően zaj-illetve szagtalan. elfelejtett, eldugott helyeken (padlás, fészer, gardrób) matuzsálemi kort is megélhet, közös selfie készítésére azonban nem alkalmas.

 

Staféta

 

Ez lesz az első alkalom, hogy kimehetek nagyapával a követ beállítani. Nagyapa szerint ehhez idő kell. Kell hozzá idő. Idő kell a jó munkához. Na persze, hamar munka sosem jó! Márpedig itt szépen és precízen kell dolgozni, mert hát egy ilyen eseményen a kő az egyik központi szereplő és azután száz meg száz évig kell majd a helyén állnia.

Korán, kora hajnalban kell kelni, mindig kora hajnalban, mert a pontos beállítást csak ilyenkor lehet jól megcsinálni, ahogy már mondtam, idő kell hozzá. Nagyapa szerint apám utálta a hajnali kelést, eleinte – ahogy tanulta a szakmát – nagyon utálta, azután már csak utálta, de végül csak megszokta. Mert ez ezzel jár, az apám is megszokta és én is megszokom majd. Persze ki lehetne vinni a követ előző nap is, ám az lelketlen, kontár munka lenne, meg nap közben kell az idő a faragásra is.

Apámnak tovább kellett vinnie az ipart, pedig először orvosi pályára gondolt. De ki hallott már ilyet, csak nem fog a fiú a családi vállalkozás ellenében tevékenykedni! Aztán meg kacérkodott azzal is, hogy állatpreparátor lesz, biológiából jó volt, na meg amúgy se volt neki (élet)idegen a halál. Beletanult és egész ügyesnek is bizonyult. Anyám szerint ügyes keze van, szavakkal, vésővel egyaránt jól bánik.

Nekem sem idegen a dolog, látom már én is a szépet (azt hiszem ez a halál-közeli élmény). Az udvarunk amolyan bemutató-terem féle is egyben, itt választhatnak maguknak a kuncsaftok. Nos, szóval pontosabban persze nem maguknak- , meg nem is a kuncsaftok választanak, illetve hát most persze kérdés, hogy akkor itt most valójában ki is a kuncsaft, .. de ezt hagyjuk tán.

Szóval faragni ugyan még nem faraghatok, de a beállításban és a cementezésben már én is segíthetek. Nem csak segíthetek, hanem muszáj, hogy segítsek, mert szegény jó apám lábát törte az egyik fontos munka alkalmával,  pedig milyen mérges mindig a nagymama, ha isznak amikor kővel kell dolgozni…

Lassan indulnunk kell, pedig még hajnali 3 sincsen. Nagyapa mérges, dúl-fúl, dühösen fújtat, hogy a régi világban nem volt divat reggel 8-ra tenni egy temetést.

---

 

 

 

 

Makarics Józsefné, Éva néni ( Pécs )

 

Nyalánkság

 

         A pécsi Hőerőműben dolgoztam, ahol reggel hattól nyolc óráig az volt a feladatom, hogy a kazánház dolgozóinak reggelit vásároltam.Volt ott két „nagy kópé” lakatos, akik mindig huncutságon törték a fejüket. Egyik nap az volt a kívánságuk, hogy a reggelijük mellé vegyek kettejüknek egy-egy tizennyolc éves-hatvan kilós nőt is. Ezt nyugodtan megígértem nekik. Amint kiosztottam mindenkinek a reggelit, a fiúk azonnal számon kérték rajtam a megrendelt „nyalánkságukat”. Mosolyogva mutattam, hogy itt van előttük, mire ők csodálkozva néztek rám. Ekkor kedvesen előadtam, hogy én éppen kétszer tizennyolc éves vagyok és pontosan százhúsz kiló.

 

 

Életem az otthonban

Kilencvenhétben bemenekültem gyorsan, s azóta is itt lakom egy szoc.otthonban. Mire rezsit, gyógyszert kifizettem nem maradt pénzem, nincstelen koldus lettem. Így most biztonságban, nyugalomban élek, számomra a sorstól már többet nem kérek. Hálát adok néked Istenem, te drága, hogy ilyen jóra fordult életem mára. Édes Mindenható ne haragudj rám, mert két oldalról is fohászkodom hozzád. Baptista és katolikus vallás szerint, szeretteim védelmét kérném már megint. Akadnak itt is néha gonosz emberek, akik mindenféle rosszat elkövetnek. A vezetőség majd leteremti őket, így a rossztettük visszafelé lőhet. Ha panaszom van, a nővérhez sietek, még baptista lelkészek is segítenek, szeretnék pótolni a család melegét, ők olajozzák meg sorsunk kerekét. Az a jó, hogy sokféle szakkör van nálunk, mert így megvalósítható minden álmunk. Főleg a kerekes székes lesz művésszé, s változnak vasakaratú emberré. Ha céljuk van, s tudnak minek örülni, még a földet is körül tudják röpülni. Nem szeretek, nem érek rá unatkozni, mert a munkám, feladatom mindig annyi, hogy nem látszom ki az írnivaló alól, közben hallgatom az énekkart, hogy dalol. Azt teszem, amit eddig szívből szerettem, az irodalom nekem szinte kenyerem. Ünnepélyeken felolvasok, szavalok, farsang idején báli ruhát szabhatok. Voltam én már török basa, majd szamuráj, az idén egy tyúkanyó, aki csak káricál. Panaszkodtam kendermagos kakasunkra, mert nem ugrik rá az otthon tyúkjaira. Tévézgetek, társasozom, olvasok, rejtvényezek, s így múlnak el a napok. Az élelmezésre sincs sajnos panaszom, nagy súlyom miatt, régen nőtt a haragom. Az is igaz, többiekkel nem mozgok, vénségemre emiatt már nem szorongok. Mikor súlyunkat mérik, a nővér mondja: „Éva néni, többet nyom egy hónap óta.” Tettetett, reszketeg, sírós hangon mondom: „Csak azért, mert rám borult a hintőporom.” Valaha, rég, a tavasz és a szerelem, egy töltött galambbá fogyasztott le engem. Ma hiába van tavasz, nem fűt már érzelem, így százhúsz kilós medve áll a mérlegen. Összegezve: itt most jól érzem magamat, képviselőként is hallatom szavamat. Eddig nem láttam jogainkat megtépve, azért lehet másnak, más a véleménye.

 

Az erkély

         A III/C-be jártam, amikor a gimnázium szavalóversenyén Panni barátnőm lett az első és én csak az állandó második. A magyartanárnőm azt mondta, hogy a Rómeó és Júliából adunk elő részleteket a III/A osztály fiúival. A fiúszerepeket hamar ki is osztották. Nagyon vártam, hogy ki lesz Júlia, mert szegény Panni barátnőmnek hatalmas kampós orra volt. Végül megnyugodtam, mert ő lett a darab rendezője, s ekkor már boldogan tettem-vettem magam. Este kivittem a száz kilómat az erkélyre, és rákezdtem: „Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó?” Elfelejtettem ugyanis, hogy esténként a III/A-s fiúk mindig a mi erkélyünk alatti padnál szoktak cigizni. Ekkor Rómeó szép hangja felzengett az esti csendben: „Júlia, Júlia vigyázz! Míg nem dobtad el a Kapulett nevet, így lépj vissza a szobába! Le ne szakadjon ez az erkély alattad!” S hatalmas röhögés csapott fel alattam.

Később a dada szerepével is beértem, amikor megkaptam.

 

 

 

DSUPIN LILLA MÁRIA (Noszvaj)

Kedvesnek lenni menő

Rég nem hagytam el a házat, így egész délelőtt készültem arra, hogy bemegyek a városba. Mikor reggel 9 órakor megszólalt az ébresztő, azonnal kipattantam az ágyból, hiszen még véletlenül sem akartam lekésni a 14:15-ös buszt. És igen, még így is kevés volt az az 5 óra elkészülni. Megreggeliztem, fogat mostam, majd rohantam sminkelni. 11 órára már kész voltam a fekete, füstös szemekkel és a vörösre festett ajkaimmal. Aztán jöhetett a hajgöndörítés. Pontosítok: jöhetett volna, hiszen pontosan 11 óra 3 perckor rájöttem, hogy nem bulizni megyek, szóval a hajgöndörítőt kihúztam a konnektorból és elkezdtem lemosni arcomról a vakolatot. Mikor ezzel megvoltam, kellően ideges lettem, úgyhogy földhöz vágtam pár dolgot: a fafésűm, a púderem, a telefonom. A fafésűm, mert a hajam botrányosan nézett ki és ezért valakinek bűnhődnie kellett. Jelentem: ketté tört, ráadásul a mosdókagylóról felpattant egészen a tükör fölötti lámpáig, szóval nem csak a fésű volt az egyetlen dolog, ami eltört azon a csodás délelőttön, de a lámpa is. A púderem műanyag tartója elegánsan szétnyílt, a benne lévő kozmetikai termék pedig szemenként hullott a földre. Már épp a telefonomért nyúltam volna, mert nem jött üzenet attól az embertől, akitől 1 éve várok, ám pontosan mikor idáig jutottam a gondolatmenetemben, szépen kivettem a bal kezemmel a jobb kezemből a telefont és letettem a mosdó szélére, mert rájöttem, akármennyire is ideges vagyok, nincs pénzem új telefonra. Szóval mikor a frissen mosott arcom belenézett a tükörbe, ugyanaz a sápadt lány nézett vissza rám, aki tegnap meg azelőtt- ezen pedig, sürgősen segíteni kellett. Hiszen egy lány nem mehet akárhogy az utcára. Elvégre, ki tudja, kivel futok össze? Szóval miután arcot festettem magamnak, kiengedtem a hajam. Szimplán azért nem fogtam össze a 40 fokban, mert ha copfba teszem, egészen egyszerűen úgy nézek ki, mint egy majom, és az előbb említett ok miatt ezt szintén nem engedhetem.

12 óra 14 perckor lerobogtam a lépcsőn. Bementem a szobámba, egyenesen a komódomhoz. Kihúztam az első fiókot: felvettem az alsóneműm. Aztán jöhetett a következő, amiben a felsőim rejlettek. Mondanom sem kell, akármilyen serényen imádkoztam új ruhatárért Istenhez, úgy tűnik nem hallgatott meg. Egyébként ezek szerint Óz, a nagyvarázsló sem, mert akárhányszor csettintettem behunyt szemekkel, semmi sem történt. Miután láttam, hogy se egy rohadt pólóm nincs amit szeretnék, se nadrágom, se a kettő keveréke, azaz overálom, visszaballagtam az emeltre és egy nagy mosollyal az arcomon végig jártam mind a három nővérem szobáját - pontosabban szekrényét.  Miután találtam pár olyan dolgot, ami annyira nem is volt rossz, levittem a szobámba a talált „kincseket” mondván „Csak felpróbálom, mert kíváncsi vagyok hogy áll.”. Persze mindannyian tudtuk, hogy ez nem igaz, de már hozzászoktak a sunyi módszereimhez, szóval nem tiltakoztak. Végül kiválasztottam Luca egyik nadrágját és Kata egyik felsőjét. Aha, meg ahogy én azt a matyómintás pizsamámban megálmodtam. Természetesen, miután Katával még egy suliba járunk nem engedte meg hogy ugyanazt a felsőt lássák rajtunk, Luca pedig egész egyszerűen azért nem adta oda a naciját, mert tegnap vette és ő akarja elsőnek felvenni. Sírtam és kiabáltam pár röpke percig, ami már senkit nem hatott meg, pedig 10 évesen ezzel még bármit elértem. Visszakullogtam látványosan szomorú fejjel a saját odumba és pontosan 13 óra előtt 2 perccel felöltöztem. Természetesen nem tetszett, ami rajtam volt, de már nem érdekelt. Egy óra volt még a busz indulásáig. Addig még meg kellett ebédelnem és be kellett pakolnom a táskám.

Nos… az ebéd még épphogy készülőben, nekem pedig egy rongyos szütyőm sincs, amit szeretnék, úgyhogy ez is jól indult. Visszamentem a nővéreimhez és amit még magam sem hittem el, sikerrel jártam! Viola kölcsön adta a „Kedvesnek lenni menő” feliratú táskáját. Mivel csak pénztárcára, bérletre és egy üveg vízre volt szükségem, elsőként betettem ezeket. Aztán találkoztam azzal a problémával, amelyet minden lány kortársamnak ismernie kell, hogy a táskám túl üresnek tűnt. Ezt nem hagyhattam, ezért a ténylegesen szükséges dolgok mellé még bekerült még pár dolog: kézfertőtlenítő, nedves törlőkendő, egy rúzs, egy pulcsi (hátha a 40 fok hirtelen lehűl-1 fokra), egy esernyő (hátha a masszívan száraz 2 hét után most érne ide a monszun), pár zsepi, egy karkötő és egy gyűrű (ha esetleg fel szeretném venni őket), és végül-, de nem utolsó sorban egy könyv, mert tuti hogy abban az egy órában, amit bent töltök a városban, lesz egy kis időm olvasgatni.  Miután ezzel is megvoltam, leültem ebédelni, pontosan 10 perccel azelőtt, hogy indulnom kellett volna a buszhoz. Épp indultam volna, amikor rájöttem, hogy függő létemre majdnem itthon hagytam a telefonom, ami nem volt meg. Alig 7 perces kutakodás után megtaláltam a saját farzsebemben. Persze, biztosan nincs semmilyen mentális problémám, ez teljesen normális… - legalábbis ezzel nyugtatom magam. Három perccel a busz indulása előtt ott lihegtem a buszmegállóban, de a jármű tíz percet késett. Ennyi idő elég volt arra, hogy  rájöjjek  túlpakoltam a táskám- ami laza 8 kiló lehetett. Van egy olyan tippem, hogy a 2 kilós Bűn és bűnhődés miatt, mert azt tettem be lapozgatni valónak.

Az orvosnál persze összevesztem a recepcióssal, mert nem akart beengedni a rendelőbe, mondván „elkéstem”. Elmagyaráztam neki, hogy vidékiként nem olyan egyszerű az élet, és nem akarok még egyszer bejönni ezért a héten, mire végre belátta az igazam és megtörtént az allergiavizsgálat. Az eredmény negatív lett.

Bardócz L. Csaba (Vác)

 

43 fokban

 

Van, aki tóban csobban,

van, aki szebben rebben,

van, aki jobban lobban

43 fokban.

 

Van, aki szeppen,

van, aki szappan,

van, aki szeszben,

van, ki iszapban;

 

van, aki vizet,

van, aki sört,

van, aki fizet,

van, aki kört;

 

van, aki csekkel,

van, aki csókkal,

van, aki eggyel,

van, aki flört;

 

van, aki barnul,

van, aki barmul,

van, aki lesül,

van, aki fel;

 

van, aki nem ég,

van, aki ’Ne még!’

van, aki pirul,

van, aki tűr;

 

van, aki csavar,

van, aki csűr,

van, aki zavar,

van, aki el;

 

van, aki hasal,

van, aki hűsöl,

van, aki nősül,

van, aki nő;

van, aki válik,

van, aki szül,

van, aki őszül,

van, aki nő;

 

van, aki fáj,

van, aki kér ma,

van, aki báj,

van, aki bű;

 

van, aki cérna,

van, aki tű,

van, aki kaszál,

és van, aki fű.

 

Majdnem értelmetlen

 

Nő a szakállam,

nő a szakállam,

nő a szakállamtitkár.

 

A férje meg tiszt,

a férje meg tiszt,

a férje meg tiszta apja.

 

Gyermekük egy van,

gyermekük egy van,

gyermekük egy vandál fiú.

 

Szeretet nincs, de hit,

szeretet nincs, de hit,

szeretet nincs, hitel bőven.

 

E dalnak az értelme,

e dalnak az értelme,

e dalnak az értelme ó, je, já!

 

E dalnak az értelme,

e dalnak az értelme,

e dalnak azért elmegy a vége,

nem?

 

Nap van de Holdisch

Hol volt, hol nem, volt egyszer

egy holland csillagász,

Nap van de Holdisch volt a neve,

üvegből volt az egyik szeme.

 

Egyik éjjel van de Holdisch,

csillagokban elmerülve,

különös jelenséget látott:

az égben volt szerelme állt ott,

 

csillagról csillagra repkedve,

 csak úgy szikrázott a kedve!

 

Töltött gyorsan szép pohárba

finom bort, gondolta hátha...

leült ég alá van de Holdisch,

és még az eget nézi most is.

 

Hol volt, hol nem, volt egyszer

egy holland csillagász,

Nap van de Holdisch őkegyelme,

az égbe szállt a volt szerelme.

 

 

Szöllősy Tibor

 

A gyógyszerlista

 

Varga néni volt Kovács doktor, a körzeti orvos egyik leghűségesebb páciense. Évek óta, a hónap első napjaiba, amikor ő és az ura – így nevezte a férjét – megkapták kevéske nyugdíjukat, elcsoszogott a vele egyidős görbebotjára támaszkodva a kétutcányira lévő rendelőbe, és ott elpanaszolta minden testi-lelki búját-baját, majd némileg megkönnyebbülve, vényekkel a köténye zsebében a gyógyszertárba indult.

Évekig az ura is elkísérte, de idővel, miután megműtötték a hátgerincét, már egyedül ment, magával cipelve az ura panaszait is.

Majd, amikor Kovács doktor már könyv nélkül tudta a sirámokat (amelyek végül is nem voltak alaptalanok, mert megkoptak az ízületek, rakoncátlankodott a szív, egyre légszomjasabb lett a tüdő), Varga néni ismét kopogtatott a rendelő ajtaján.

–Tessék mán, drága doktor úr, valamit felírni derékra, szívre, meg alvásra – kérte.

Szedte is a gyógyszereket, mert hitt azok mágikus erejében, de egyre gyakrabban vissza-visszatért, mondva, hogy elfelejtette felírni még ezt, vagy azt.

–Varga néni –, nyugtatta meg kezelőorvosa –, ebben a korban már ezt-azt elfelejt az ember. Tessék otthon felírni, mire van szüksége, mit akar közölni, tessék a cédulát magával hozni, hogy ne kelljen újra meg újra ide jönnie!

Az öregasszony megfogadta a tanácsot: a következő alkalommal már egy kockás füzetlappal jelent meg, rajta a kérni- és közölnivalókkal.

–A jóisten áldja meg, a doktor urat – hálálkodott –, milyen igaza volt! Felírtam én mindent, amit kérni, meg mondani akarok, meg még azt is, amit az uram mondott.

Sorolta is, amit mondani akart, amire szüksége lenne, meg amit az ura bízott rá, majd megkapva a recepteket, elköszönt.

Úgy félóra múlva, miután kivárta, amíg Kovács doktor ellátta az összes beteget, némi szabadkozással belépett.

–Csak nem történt valami baj, Varga néni? – kapta fel a fejét az orvos.

–Jaj, ne haragudjon, drága doktor úr, hogy megint itt vagyok – igyekezett kerülni az orvos tekintetét –, de megint elfelejtettem valamit.

–Nem haragszom, Varga néni, mi lenne az?

–Mondta a doktor úr, hogy írjak fel mindent, oszt olvassam a pappírról. De csak otthon jutott eszembe, hogy elfelejtettem valamit.

–Talán gyógyszer kellene még?

–Ó, nem kell semmi! Csak a múltkor említette a doktor úr, hogy mondjam el a panaszaimat is. Hát ezt hagytam ki, elfelejtettem panaszkodni, ezért jöttem vissza.

 

 

Tömblakásos víz(ió)

 

Fekélyes lett, csepegni kezdett a vízcsap a fürdőszobánkban. A mindentudó szomszédom azt mondta, hogy a gumialátét kopott el, azt kell kicserélni, de hiába is próbálnék vásárolni – nincs. Szóljak be a házkezelőségre, kiküldenek egy szerelőt, az percek alatt kicseréli. Hívtam a számot, azt válaszolták, hogy ilyen esetben személyesen kell hozzájuk fordulnom. Jelentkeztem. A titkárnő a főmérnökhöz irányított. „Foglaljon helyet – fogadott az kedvesen -, adja elő panaszát, kérelmét.” „Semmiség az egész – viszonoztam mosolyát -, csepeg a vízcsap a fürdőszobámban, egy gumialátétet kellene kicserélni.” „Mióta csepeg?” – kérdezte hátradőlve székében. „Úgy három napja” – válaszoltam. „Hm! – szegezte rám szúrós tekintetét. – Már három napja, és ön csak úgy nyugodtan, hogy úgy mondjam, minden lelkiismeret furdalás nélkül ideballag bejelenteni, hogy csepeg. Fel tudja ön fogni egyáltalán, milyen kárt okoz az ilyen hozzáállással a népgazdaságnak?!  Van önben egyáltalán polgári öntudat, felelősségérzet?! Hagyja, hogy csak úgy literszám elcsepegjen a drága víz! Tudja ön, mi energia, pénz, idő emésztődik fel, míg a víz eljut az ön fürdőszobájába?”

„Hát, ami igaz, az igaz – pirongtam a nagyhatalmú előtt -, erre nem is gondoltam.”

„Na, látja, most már felfogja – csapott az asztalra -, hogy az ilyen, mint ön és az önhöz hasonlók miatt kell nekünk néha még munkaidőben is dolgoznunk. Maguk álcázott fékezői a haladásnak, az átépülésnek! Hogy csepeg?”

„Hogyhogy csepeg? – szeppentem meg. – Hát úgy, hogy elzárom a csapot, de mégis csepeg belőle a víz.”

„Na, nem, kérem! Ez így nem fog menni! Elmúltak azok az idők, amikor – ha csepegett a vízcsap -, hogy úgy mondjam, a régi stílusban, beszóltunk a házkezelőségre, kiment egy szerelő, és ukk-mukk-fukk megjavította. Az új gazdasági mechanizmus szellemében már sokkal alaposabban járunk el, tudományos hozzáállással közelítjük meg az ilyen problémákat: felmérést végzünk, általánosítjuk, egyéniesítjük, kollektív határozatot hozunk, és aztán cselekszünk. Az idő pénz. Ennek szellemében ön most hazamegy, kérvényt ír három példányban, amelyben megalapozza kérelmét: megszámolja hány csepp víz hagyja el a csap száját percenként reggel, délben, este, éjfélkor. A számokat összeadja, elosztja néggyel, az eredményt beírja a kérvénybe. Mikor ez megvan, visszajöhet.”

Nem lévén más választásom, hazamentem, bevontam családom tagjait a vizes matematikába: reggel a fiam, délben a feleségem, este jómagam, éjfélkor az anyósom – ő úgysem tud aludni – számlálta a cseppeket. Harmadnap szállítottam az eredményt.

„Tehát hatvan csepp percenként!” - tanulmányozta a főmérnök dolgozatomat. Miután zsebszámológépen ellenőrizte, hogy helyesen adtam-e össze, jól osztottam-e, utasította a titkárnőt. Hamarosan egy férfi lépett a szobába. Bemutatta: „A mester a csepegő csapok osztályának a vezetője. Most elmegy önnel és elvégzi kötelességét.”

Hazamentünk, egyenesen be a fürdőszobába. Az elfogyasztott kötelező lélek- és testmelegítő után stopperével a kezében megszámlálta, hogy nem hatvan, hanem nyolcvan csepp víz hagyja el a csapot percenként.

„Látja, kérem – fordult hozzám -, ön hadilábon áll a matematikával, vagy tudatosan félrevezet minket. Ez már nem csepegés, hanem csurgás, és mivel ez megállapított tény, a probléma nem a csepegő, hanem a csurgó osztályra tartozik.” Ajánlotta magát és eltávozott.

Rohantam vissza, berontottam a főnök szobájába, és már a küszöbről kiáltottam: „Ne csináljanak bolondot belőlem! Küldjön már egy mestert, javítsák ki azt a fránya csapot. Már úgy érzem, hogy az agyamban csepeg, vagy a fene egye meg – csurog!”

Nyugodt tekintettel végigmért, fürkészte az arcomat, majd így szólt: „Miért nem fordul szakemberhez?”

„Hát nem szakemberrel van dolgom?” – hüledeztem.

„Ön olyan állapotban van, hogy nem ért engem – válaszolt olimpiai nyugalommal. – Én szakorvosra!, egy ideggyógyászra gondoltam.”

„Az ideggyógyász talán meg tudja javítani a vízcsapot?”

„Dehogyis tudja! De gyógyszert fel tud írni önnek, attól nem fog csurgást érezni az agyában. De hagyjuk, ez az ön problémája. Az ellenőrző vizsgálatok alapján meg kell állapítanom, hogy a probléma átszáll a csepegő osztályról a csurgó osztályra, és ezennel megsemmisítjük a kérvényeit. Amennyiben továbbra is igénylik szolgálatainkat, úgy most hazamegy, és megméri a csurgó víz vastagságát és a csap szájának átmérőjét, négyszer végez a nap folyamán méréseket, aztán viszonyítja a kapott számok hányadosát, mindezt beírja a kérvényébe, majd újra jelentkezhet fogadónapunkon.”

„Kérem – dadogtam. – És milyennek kell lenni annak a hányadosnak?”

„Nézze! – nyomott orrom elé egy táblázatot. – Ha a csurgó vízsugár vastagsága úgy viszonyul a csap szájának átmérőjéhez, mint egy a kettőhöz, akkor a csurgó osztályunk fog foglalkozni a kérésével.”

„És ha netalán – puhatolóztam tovább – úgy viszonyul, mint egy az egyhez, vagyis a csurgó víz olyan vastag, mint a csap szája, akkor mi lesz?”

„Akkor ez a probléma már nem a csurgó osztályra, hanem a folyócsap osztályra fog tartozni. Akkor ön…”

Már nem hallgattam végig mondanivalóját, rohantam haza. Vettem egy kalapácsot, addig ütöttem a csapot, míg le nem esett: dőlt a csőből a víz. Boldogan rohantam vissza: „Jöjjenek, folyik a víz egy az egyhez!”

Kiszállt egy egész csapat. Kiszámították: mennyi víz folyt el, jegyzőkönyvet készítettek. Aláíratták velem. Elzárták a vizet az egész épületben. Köteleztek, hogy azonnal tegyek fel egy új csapot, az okozott kárt pedig fizessem meg. Vettem egy új csapot, gumialátétet, feltétettem egy maszekkal, befizettem a bírságot, voltam ideggyógyásznál, a gyógyszereket előírás szerint szedem: reggel, délben, este, éjfélkor. De a fürdőszobát azóta kerülöm…

 

KISS GYÖNGYI

 

Marci útja Amiens-be

Talán jóval több is mint ezer éve szintén úgy történtek a dolgok, mint ahogy mostanság nálunk szokás. Főleg ha egy pályaválasztás előtt álló fiatalemberről volt szó. Lehetőleg olyan pályát kellett választania, mint az apjáé pláne, ha a család jól megélt belőle – egy szóval sikeressé vált.

Így alakult ez szegény Mártonnal is, aki akkor még sem Márton, sem híres nem volt, szent meg még főképp nem. Hanem csak Marci gyereknek hívták. 331-ben miután betöltötte a 15. életévét édesapja „gyengéd” nyomására katonaiskolába jelentkezett, mivel az apja magasrendű katonatisztként ment nyugdíjba. Egyértelmű volt, hogy gyermeke folytatja hivatását, azért is mert az uralkodó – akkor még volt ilyen – elismerésül földbirtokot adományozott a papának Itáliában. Így aztán oda is költöztek Savariából. Mert, hogy a Marci gyerek itt született, és pont az ottani katonaiskola volt hivatott arra, hogy komoly férfit faragjon belőle.

A tanrendben rendkívül kemény dolgok szerepeltek, mint hadieszközök használata, hosszú távú gyaloglás felszereléssel, ugyanez csak futva és más hasonló tárgyak. Azt bezzeg már akkor sem kérdezte meg tőle senki, hogy egyáltalán mindez érdekli-e, vagy mégis mi érdekli. Manapság az ilyen korú gyerekeket a facebook szokta érdekelni. No de akkoriban?! Biztos azidőtájt is valami újdonság volt az érdeklődés tárgya.

Bár mindenféle nehézség árán katonát, méghozzá jó katonát faragtak belőle. Ezek után a császár őt és egész hadosztályát – azaz légióját – bizonyos Galliába vezényelte, pontosabban Franciaországba, az amiens-i helyőrségbe. Így aztán szegény Marci összecsomagolta a legszükségesebbeket, ami katonáéknál körülbelül 20 kg-os tehernek számított. Mindezzel, valamint társaival együtt elindult Amiensbe. Ez 1200 km-es távolság és több mint 10 nap alatt lehet odaérni. Ha Savariából mentek az 1267 km-es út és 261 óra lett volna gyalogosan pihenés nélkül. Szóval jó kis távolság volt ez számukra, persze sem autót, sem motort, de még egy biciklit sem kaptak – csak egy lovat, amelyet el kellett látni. Ráadásul arrafelé még az ellenség is támadt. Ezért nekik biztosan nem volt olyan sürgős, Marcinak 1000 %-ig nem, mert szívből utálta az erőszakot. Hogy miért is lett katona…

Egy-egy helyiségben megpihentek egy picikét. Ettek, ittak, jól éltek, már aki tehette.

Mártonról az a hír járta légiószerte, hogy milyen jólelkű, előzékeny, segítőkész. Nem kérdés, hogy társai nagy mértékben használták ki eme jó tulajdonságait, gondolván egy kissé naivnak ezt a fiút. Több ízben kértek tőle kölcsön, úgy látszott ez Mártonnak nem számít. Persze ígérték, hogy megadják. Ez azonban meg sem fordult a fejükben. A kölcsönkért pénz mindenféle italozókba, bögrecsárdákba vándorolt, végül arra sem emlékeztek, hogy kitől kapták. Még az elemózsiáját is megosztotta velük. Márton szó szerint az utolsóját is odaadta.

Mikor az elemózsiája is elfogyott, sokszor látták, hogy térdre esik. Pedig volt még egy pár nap míg a telephelyükre értek volna. Meg is kérdezték tőle, hogy végül is mit művel így térden állva. Erre ő jól kivágta magát mondván: Imádkozom az én jóistenemhez, hogy időre odaérjünk. A társak pedig jót nevettek ezen és tovább faggatóztak, mert úgy gondolták, hogy kissé megháborodott az elméje. – Hiszen már élelmed sincs, innivalód is fogytán, nem gondolod, hogy a legközelebbi helyőrségben kéne maradnunk?

A legközelebbi város éppen Tours volt.

-  Szó sem lehet róla – tiltakozott Márton – az én Uram azt mondja, hogy siessünk! Egyre hidegebb van.

- Hát ezért gondoltuk, hogy itt a közeli városban picit meghúzzuk magunkat, aztán majd tovább megyünk – felelte József, aki egy savariai kereskedő fia volt.

- Nem lehet, nem ez a feladatunk – válaszolta Márton és már készülődött az induláshoz.

De a többiek csak kötötték az ebet a karóhoz. – Feladat ide vagy oda, te sem fogod pihenés nélkül bírni, meg étel-ital nélkül sem, mert azt már mind megettük.

-  Hát nem ti voltatok azok, akik épp hogy csak túljutottunk Ausztria határán, azt mondtátok, hogy ha nem adok pénzt, akkor ti lefekszetek „egy házban” és nem jöttök tovább. – így Márton.

Természetesen ők erre már nem emlékeztek. De az álláspontjuk az volt, hogy csak egy kicsit nyugatabbra akartak lenni otthonról, és már jól is érezték volna magukat.

-  Együtt indultunk, együtt is fogunk odaérni – tett igazságot Márton és továbbindult, a többiek követték. Már csak hálózsákokban aludtak, szállodára már nem volt pénzük, az ellátásuk fogytán, de azért ezt a két nap lovaglást már csak kibírják valahogy. Úgy gondolták, hogy a pogányok mégsem támadnak ebben a hidegben, mert mindenki csak a tűz mellett üldögélt. Közben Márton úgy ötször—hatszor térdre esett, ugyan fel akarták segíteni, de mindenkit elzavart a közeléből. Bár úgy látták a többiek,hogy még mindig jó erőben van, valakinek rá kellene szednie, hogy cipelje a málháját is. Erre fogadásokat is kötöttek. Még azt is kigondolták, hogy Pétert, akinek lesántult a lova, a sajátjára fogja ültetni-e. Természetesen erre is fogadtak, az volt a lényeg, hogy valaki nagyot „szakítson”. Így aztán röpködtek a maradék pénzek, ki kevesebbet, ki többet tudott feltenni. Aztán az egyik katona, odasettenkedett Márton közelébe és így szólt:

- Te Marcikám, nekem már olyan nehéz ez a hátizsák, pedig már minden feleslegeset kiszórtam belőle, mégis úgy érzem, megnyomorodom alatta. Aztán odament hozzá Péter is, és ezt mondta:

- Látod Marcikám már sánta a lovam is, már engem sem bír cipelni, nem fogom kibírni Amiensig.

Ezt a lovat már fel kéne koncolni!

-  Oh, ti szegény emberek! – szólt Márton sajnálkozva – Majd imádkozom értetek Istenhez.

- Drága barátom ez rajtunk már úgysem segít, ellenben ha te segítenél nekünk, az mégis más volna. Jobban biztonságban éreznénk magunkat. – mondták neki és titokban egymásra mosolyogtak. Ám Márton újra letérdelt és imádkozott.

- Tudjátok mit ? – szólt ezután – Akaszd fel a zsákodat a vállamra, te pedig  Péter ülj fel a lovamra,elvégre idősebb vagy nálam, én meg viszem ezt a zsákot, meg a lovadat is vezetem, ne koncoljuk fel, mert hátha teher nélkül még rendbe jön. – Így is tettek.

A légió többi tagja összenevetett, mert úgy gondolták, ez a Marci gyerek egy nagy lúzer, hogy mindezt hagyja, és egy balek, hogy még a lovát is ki lehet énekelni alóla. Vajon ez hogy bírja a nehezebb napokat, hiszen már megint semmije sincsen, és ezzel mindent meg lehet csinálni, mert egyszerűen hagyja… mindenbe beletörődik, minden mindegy neki, lehet, hogy egy kicsit bolond is, más már ezekért… hohó mit nem tenne…

Hát ezt suttogták a többiek egymás között, néha összenéztek, ha például letérdelt, mert egy kicsit félnótásnak vélték. Márton meg azon csodálkozott, társai milyen  jó hangulatban értek Amiensbe.

Ez lett az új szolgálati helyük. Egyébként rá mindig számíthattak, néha még mások helyett is bevállalta a járőrözést. Inkább a szegények társaságát kereste, nem kocsmázott mint a többiek, akik egymás közt csak baleknak nevezték. Már a ruháit is elosztogatta, már csak annyi volt, amiben járt.

Egészen addig míg egy szép napon járőrszolgálatból visszatérve, meg nem látták a vállára dobva egy fél darab köpennyel. Meg is kérdezték tőle: hát hol hagyta a fele köpenyét?

Hát képzeljétek el – kezdte Márton – jövök visszafelé a járőrből, tudom, hogy itt étel, ital és jó meleg vár, egyszer csak a kapu előtt meglátok egy koldust. Fázott az istenadta, mert ruha az alig volt rajta. Mit fázott, didergett, majd megfagyott! Erre belegondoltam a sorsába és az enyémbe is, és rögtön előrántottam a kardomat.

 Csak nem le akartad szúrni? – kérdezték meglepődve többen is.

Á, dehogy – felelte Márton szerényen – ugyanis a koldus beugrott hirtelen egy nagy fa mögé, mintha csak azzal akarna takarózni, lehet hogy azt hitte, hogy mindjárt le is szúrom, pedig rögtön más szándékom volt vele. Lekaptam a köpenyemet és kettévágtam. – a többiek csak ámultak – Gyere ide, szóltam hozzá, mire nagy végre kibújt a fa mögül. Nézd, mutattam neki, ki is van bélelve, azzal jól bebugyoláltam a fél köpenyembe. - düllesztette ki a mellét Márton. A társak csak mosolyogtak rá, és nézték, és nézték, míg valaki meg nem kérdezte:

És miért csak a felét adtad oda neki?

Hát csak azért, mert a fele a kincstáré, a császárt pedig mégsem károsíthatom meg vele.

Ebből a válaszból pedig megértették Mártont, meg is éljenezték érte és többé nem mondták rá, hogy „lúzer”.

Így maradt fenn pont ez a történet Szent Mártonról, mert már akkor is keresztény elvek szerint élt, bár a többiek még pogányként éltek. Végül amikor támadás érte ezt a helyőrséget is, Márton megtagadta a császár parancsát, aki ezért gyávasággal vádolta, ő pedig azt felelte erre, Isten nevével és kereszt jelével megy majd az ellenség elé. Erre azonban nem került sor és rövidesen le is szerelték. Hát nála alkalmatlanabb katona még nem született kerek e világon!

Ellenben megkeresztelkedett, sok felé elvitte a katolikus hitet, többek között szülőföldjére is, Toursban püspökké választották, bár ezt is akarata ellenére, de ez már egy másik történet.

Útját csodák kísérték.

 

Szabó Erzsébet

 

Kétszer kettő…

 

 Az utcát hideg, nyirkos köd uralta. Fázósan húztuk be  nyakunkat a felhajtott kabátgallérok mögé, miközben  sietősen kapkodtuk  lábunkat a szürke aszfalton. A kivilágított csemege üzlet ajtajához érve  hirtelen megálltam :

- Gyere, eszünk itt gyorsan a büfében valami finom sütit! – s választ sem várva  máris karon ragadtam kolléganőmet, s húztam az üveg pult felé. Szemet gyönyörködtető édesség- csodák arzenálja tárult elénk. - Viszek a gyerekeimnek is! Nézd milyen gyönyörűek! – lelkesedtem ámuldozva a látvány felett.

A pult mögött álmatag tekintetű fiatal eladónő merengett az őszi délutánban, kihasználva az eladótér ürességét. Tekintete a semmibe révedt, s szemmel láthatóan közömbös maradt az újonnan érkezők iránt.

-Kérek kettőnknek két mignont itt fogyasztásra és két krémest elvitelre – hangzott a rendelésem, s várakozón megálltunk a helyi fogyasztást megkönnyítő büféasztal mögött.

Az eladónő bólintott, s nekilátott, hogy teljesítse kérésemet. Közben mi ketten jókedvűen csevegtünk a délutáni süteményillatban, amikor egyszer csak a kiszolgálónő  két zizegő selyempapíros csomagot rakott le elénk:

- Tessék! – mondta, fizetni a kasszánál kell.

- Ez mi? – meredtem rá kérdőn.

- Hát amit rendelt! – válaszolta egykedvűen.

- De én két süteményt itt fogyasztásra kértem, a másik kettőt pedig elvitelre- magyaráztam kissé elképedve.

- Ja!!!- válaszolta, és kezébe fogva a két csomagot, tovalibegett vele a pult mögé.

Mi tovább beszélgettünk, kicsit mosolyogva,átlépve a történteken.

Néhány perces várakozás után megérkezett a két mignon becsomagolva, a krémesek pedig egy tányéron.

- Bocsásson meg, fordultam hozzá most már kicsit hitetlenkedve, de én a krémeseket kértem becsomagolni, s a mignonokat szeretnénk itt elfogyasztani.

- Én nem így emlékeztem , de mindjárt megcserélem őket – válaszolta egykedvűen és már ott sem volt.

Hamarosan megérkezett egy takaros csomaggal, melyben a krémesek lapultak és tányéron a két mignonnal, pontosabban egy tányéron a két mignonnal. Azt hittem nem jól látok, vagy valami ízetlen tréfát űznek velem.

-De kérem mi ketten vagyunk, két süteményt kértünk, azaz egyet – egyet mindkettőnknek. Megköszönném, ha eltekintene attól, hogy egy tányérról egy evőeszközzel együk meg a süteményünket.

-Persze, mindjárt szétrakom őket! – mondta fontossága teljes tudatában,s mielőtt még bármit szólhattam volna összekapkodott előlünk minden csomagot és eltűnt a belső helyiségben.

Kicsit több idő telt el, mint eddig bármikor, s közben valami gyanakvás féle vett rajtam erőt. Bár őszintén szólva bíztam benne, hogy több variáció már nem lehetséges,de nemsokára megjelent az ajtóban egy tálcával, amelyen két tányéron volt a két mignon, s szétcsomagolva két külön  papírban a két krémes. Amikor elénk tárult ez  a kép , olyan iszonyatos  nevetés vett erőt rajtam, amelynek elemi ereje legyőzhetetlennek bizonyult.

Most jó lenne a mondókámat úgy befejezni, hogy eddig volt, mese volt…de sajnos nem mese, hanem színigaz volt.

 

Dohogós

 

Bemegyek a boltba,

a boltos nem áll szóba,

nem áll velem szóba,

de nincsen semmi dolga.

Nincsen semmi dolga?

Árut rak a polcra,

konzerv,kenyér, szalámi,

lehetetlen kivárni.

Vészjósló a tekintete,

vevőt   taszít „,egye-fene”,

üres kezek, üres fejek

én ma már nem ebédelek.

 

SZALACSI GÁBOR (Nyírbátor)

 

Egyetlen egyetemem

 

'09 Májusában érettségit tettem.
Néhány hónap múlva aztán egyetemre mentem
Megtudtam, hogy felvettek, a gólyatábort vártam.
Egy tanácsot kaptam akkor: készítsem a májam.

El is jött a nyár hamar, és rögtön ott is voltam
Az üdvözlő pálinkától majdnem elpatkoltam
Felmentem a koliba, a szobatársam sehol
De mielőtt eltűnt volna, előtte kipakolt

Nem találtam pár óráig, de megjelent este
Rögtön beálltunk a sorba a menzát keresve
Két óráig álltam ott, de a türelmem véges
Hagyjuk inkább, menjünk innen, nem is vagyok éhes

Ettünk, ittunk, bulizunk eltelt ez a pár nap
Azon kaptuk magunkat, hogy vége lett a nyárnak
Szeptemberben beültünk, egy előadásra
110 percet kaptunk, egy kiadós alvásra

Bejárok majd mindenre, egész évben végig
De ez persze tartott nálam közel 3 hétig
Hisz minden szerda este, várnak rám a bulik
Csütörtökön persze ekkor kihagyom a sulit

Így volt nagyon sokáig és azon kaptam magam
Lassan vége a félévnek s elakadt a szavam
Ha vége van hát vége, fejezzük be akkor 
Úgy is lesz még mit mesélnem rosszabb időszakról

Január és Június a 2 gyűlölt hónap
Elkezdhetnék ma tanulni, de inkább majd holnap
Kemény hosszú hónap, biztosan az lesz
És a kocsmák is bezárnak, mert nem fogy már a szesz

Mész be a tanárhoz mert megbuktat hiába
De ő finoman elküld majd a hetedhét határba
Viszed az indexet h beírja a jegyed
Közbe egy-két "poént" tuti odapirít neked

Ha egyest íratsz persze, hogy jön a hegyi beszéd
"Nem jártál be az órámra itt a következmény"
Miért is járnék hisz jobb dolgom is van
Ha bent vagyok is fetrengek a padon általában

Írod a vizsgád, persze megint mindent tudsz
De a neptun jegybeírás szerint idén is megbuksz
Ezen meg sem lepődsz, hisz ilyen az egyetem
Ezért a vizsgaidőszakot szívemből szeretem

Jön az újabb félév és ismétlődik minden
Az ösztöndíjról már lecsúsztam pedig ebben hittem
Jól jönne a nagy pénz, ebbe a válságba
El is fogyna minden fillér a kreditbírságra

Tudtam egyszer eljön bizony a pillanat mit vártam
5 év után végre én is szerencsével jártam
Nem volt könnyű, nem volt rövid, de biztos, hogy most vége
Ez volt bizony életemnek utolsó féléve

Volt sok vizsgám, bukásom, és jó sok kreditbírság
Ezeknek az összegét a C vizsgákhoz írták
Meg tanultam puskázni, írásban és szóban
Mikor épp nem aludtam akkor bizony lógtam.

Álomvizsga kódú tárgyra jegybeírás történt
Lássuk milyen jegyet kaptam, remélem, most görbét
Nincs több tárgy mi maradt hátra, viszlát, egyetem
Hiányozni fogsz nagyon, csak éppen nem nekem.

ELIZA BETH

A Másik

Szorongva ébredt. Nem zörej keltette fel, nem is érintés, sem a nyitott ablakon beáramló szellő vagy holdfény. Egy érzés kötötte gúzsba a szívét, mely azonnal vészüzemmódra váltott. Hatalmas dobbanásokkal dübörgött a vére, izmai megfeszültek, mégis képtelen volt megmozdulni. Férje üres helye felé fordulva látszólag nyugodtan feküdt, miközben minden idegszálával érzékelte, hogy valaki a teste felett áthajolva az arcába néz. Nem merte kinyitni a szemét, visszafojtott lélegzettel várt. Bárcsak itthon lenne Zoltán, hozzábújna, s ő megvédené, eloszlatná a félelmét, de üzleti úton van, még két nap, mire hazatér.

Amikor percekig nem történt semmi, lassan megnyugodott, csitult a rettegése. Mélyeket lélegzett, hogy a pulzusa helyreálljon, aztán felült az ágyban. Míg lábával a papucsa után tapogatózott, az éjjeliszekrény felé nyúlt az odakészített vizespohárért, de keze megállt félúton a levegőben. Megborzongott. A világítós óra tizenkettő nulla ötöt mutatott.

Aliz szerette a tágas tereket. Négyszer háromméteres hálószobájuk berendezésekor törekedett a lehető legjobb helykihasználásra. A jobb oldali fal mellett állt a dupla ágy, két oldalán egy-egy éjjeliszekrény. Az ablak felőlin kislámpa, lapjával lefelé fordított, nyitott könyv, a másikon a lámpa párja, óra, távirányító, pohár víz. A bejárattal szemben kifelé nyíló, kettes osztású ablak. Az ajtótól balra álló gardróbszekrény faltól falig, illetve a mennyezetig ért. Az ággyal szemben úgy alakítottak ki benne helyet a tévének, hogy kényelmesen, fekve nézhessék. A szabad padlófelületeket kisméretű vastag, puha szőnyegek fedték. A szoba ablakán bevilágított a telihold, halvány ezüstös fénybe vonva a helyiséget, és a szőnyegen lebegő titokzatos alakot.

Aliz nagyot nyelt kínjában. Még sohasem látott kísértetet. Eddig nem hitt a létezésükben, de most ott vibrált előtte az az áttetsző lény, aki ő maga volt. Felismerte a vonásait. Kitágult szemmel bámulta a jelenést, amikor furcsa gondolat támadt az agyában.

– Nyugi, én is félek.

Álmodom – állapította meg. Ivott egy kortyot, nem kereste tovább elveszett papucsát, inkább visszafeküdt. Feje búbjáig húzta a takarót, ne lásson, ne halljon semmit. Lezárt pillái mögé száműzte az ezüstös fényeket, tudata elbódult, álomvilág határán járt.

Hé! Ne aludj! – hallotta a fejében. Furcsa volt. Nem igazi hang, mégis beszélt hozzá.

– Hagyj békén! – morrant vissza. – Alszom.

– Téged nem zavar, hogy kettészakadtunk?

Aliz szeme felpattant. Mi az, hogy kettészakadtunk? Miről beszél ez? És egyáltalán ki ez, aki úgy néz ki, mintha ő maga lenne átlátszó változatban? Látta, hogy a másik feléje nyúl, de fénykeze átsiklott a takarón, át az ő orrán, talán a matracon is.  

A fenébe! – morgott a fényalak. – Megráználak, de képtelen vagyok fogni. Kelj már fel!

Aliz kábán bújt ki a takarója alól. Ha álmodik, furát álmodik, de ha mégsem álmodik, hát az még furább! A félelme viszont teljesen eltűnt. Kimászott az ágyból, járkálni kezdett. A másik nem lépett félre előle, emiatt többször is keresztülgázolt a fénytesten. Nem érzett közben semmit, és amaz sem panaszkodott. Szembefordult vele.

– Ki vagy te?

– Te vagyok, hát nem látod? A lelked másik fele. Mondtam, hogy kettészakadtunk!

– Az hogy lehet?

– Nem tudom, de nem jó ez így. Félek! Vissza kell kerülnöm a helyemre. És még mielőtt viccelődni kezdenél, nem, nem tudok visszabújni, hidd el, megpróbáltam. Valami megakadályozza, hogy egyesülhessünk.

– Talán elvarázsolt valaki?

Lehet – felelt zaklatottan az ironikus kérdésre a fénylény. – Sőt, biztos. Meg kell keresned, hogy ki az, mit csinált, hogyan csinálta, miért, és végül rá kell venned, hogy visszafordítsa a varázslatot.

– Semmiség! – legyintett Aliz, és arra gondolt, hogy be kellene vennie egy tablettát fejfájás ellen. Az ajtóhoz ment, kinyitotta, majd betette maga után, bent rekesztve a Másikat, ahogy magában elnevezte. Elindult lefelé a lépcsőn, be a földszinti konyhába, amikor egy árny suhant el a fal tövében. – Már megint egerünk van – dünnyögött, és csak utána esett le neki, hogy nem sikoltott. Döbbenten vette tudomásul, hogy a kis szőrös állat most nem keltett benne félelmet, mint máskor. Ebben a pillanatban robbant agyába a néma kiáltás. Hátranézett. A Másik az ebédlőszéken állva reszketett.

– Mi bajod?

Irtózom az egerektől – vacogta a Másik.

– Én is. Vagyis eddig így volt… – tűnődött el Aliz.

– Talán megérted végre, hogy kettészakadtunk. Tiéd a bátorság, enyém a félelem. Tiéd az erő, enyém a gyávaság. Tiéd a tudás, enyém a kétely. Tiéd az akarat, enyém a megfontoltság. Tiéd a merészség, enyém az óvatosság.

– Nagyszerű! Reggel megyek, és megmondom végre a véleményemet a főnökömnek. Úgyis régóta készülök rá.

– Aztán majd jól kirúg, és mehetsz koldulni a sarokra!

– Hé, ez az én szövegem!

– Egyek vagyunk. Én vagyok az óvatosabbik feled.

– Akkor azt mondom, nincs rád szükségem. Biztosan oka van, hogy kikerültél belőlem. Maradj is kinn!

– Tiéd az ostobaság, enyém a józan ész.

Aliz hátat fordított a Másiknak, bevett egy tablettát, felment és visszafeküdt. Nyugtalanul forgolódott, nem igazán bírt aludni, hát korán felkelt. A Másik ott lebegett az ágya végében, de ő nem vett tudomást róla, elment mellette. Gyorsan lezuhanyozott, és még maradt fél órája, míg a fiai felébrednek. Ismerve őket és az étvágyukat, bőséges reggelit készített.

– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Tenned kellene valamit…

– Teszek, nem látod? – fortyant fel Aliz, támadóan hadonászva a kenyérvágó késsel. – Miért jössz folyton utánam? Megmondtam, tűnj el! Jól megvagyok nélküled.

– Anyu, beteg vagy? – szólt egy félénk hang a háta mögül. Legidősebb fia, Peti állt az ajtóban megszeppenve. – Kivel kiabálsz?

– Látod, megijesztetted a fiunkat!

– Te ne szólj bele! Peti az én fiam!

– Az enyém is.

– Te nem is létezel! Petikém, látsz itt valakit rajtam kívül?

– Mi történt, anyu? – bukkant elő Peti háta mögül Marci, a nyolcéves. Két öklével dörzsölte álmos szemeit. – Olyan lármát csapsz, hogy nem tudok tőle aludni.

– Anyu beteg – közölte vele Peti. – Magában kiabál, és késsel hadonászik. Most is, látod? – intett anyja felé, amikor az ellenkezni akart a megállapításával. – Kész a reggeli, anyu? Kaphatok kakaót?

– Nem magamban kiabálok, kisfiam, hanem a Másikkal – tette le a kést Aliz, és elővette a tejet a hűtőből, feltette forrni. Bögrét, kiskanalat készített az asztalra. – Te is kérsz, Marci?

– Milyen másikkal, anyu? Nincs itt senki! – nézett körül Marci.

– Anyucikám! – A négyéves Zolika szokásos szeleburdi módján, mezítláb futva érkezett. – Miért vagy ketten? – torpant meg a küszöbön. Két anyát látott, és nem tudta, melyikük karjába vesse magát.

– Ketten? Bediliztél, öcsi? – nevette ki Marci.

– Te diliztél be! – vágott vissza durcásan a legkisebb. – Ott is van anyu – mutatott előbb Alizra, aztán a Másikra –, meg ott is, nem látod?

Te látsz engem? – guggolt le Zolika elé a Másik.

– Persze, hogy látlak, anyu. Szép fényes vagy, csak nem tudlak megölelni – görbült le a szája, mert karjai áthatoltak a Másik testén.

– Dilinyós, dilinyós! – ugrálta körbe két bátyja a pityergő kicsit, látva, hogy ujjai a semmit markolták, és szavait a semmihez intézte. Izgága körtáncuk közben oda-vissza járkáltak a Másik fénytestében, de ezt csak Zolika és Aliz érzékelte.

– Elég legyen, fiúk! – szólt rájuk erélyesen Aliz. – Ne bántsátok az öcséteket! Gyere, kincsem, majd én megölellek téged!

Zolika odaszaladt, kitárt karjai közé vetette magát, onnan pislogott hátra. Fivérei már elhallgattak, úgy tűnt, gondolkodóba estek, mert fejüket összedugva sutyorogtak. Tekintetük cikázott a konyhában, mintha keresnének valamit. Vagy valakit. Gyorsan befalták a reggelijüket, és már el is tűntek.

– Elkésel, ha nem igyekszel, lányom – lépett be végszóra az anyósa. Nyári szünet volt az iskolában, óvodában, s Elvira ezekre a hetekre hozzájuk költözött, hogy segíthessen a kicsik körül. Elkapta a „Nagyikám!” felkiáltással és túlcsorduló szeretettel rázúduló Zolikát, összepuszilta, kedvesen megcsiklandozta, amit a kisfiú vidám nevetéssel jutalmazott. – Menj csak, átveszem a stafétát – mosolygott a menyére.

Aliz megitta rég kihűlt kávéját, menet közben bekapott két falat vajaskenyeret, felmarkolta a táskáját és elviharzott. Egész úton a Másikkal vitatkozott, fel sem tűnt neki, hogy a buszmegállóban szánakozva bámulják, és akire véletlenül rápillant, zavartan félrekapja a tekintetét. A busz tömve volt munkába igyekvőkkel, mégsem ült le mellé senki.

Egy mellékutcában állt az a kis egyszemélyes bolt, melyben dolgozott. Aliz elsőként szállt le, a többi utas tisztes távolságot tartott tőle. Nekilendült, hogy átszalad a piroson, de a Másik jajveszékelni kezdett.

– Piros a lámpa! Bármikor jöhet egy autó, és elüt. Vagy meglát a rendőr. Nincs kidobni való pénzed a büntetésre. Várd meg a zöld jelzést!

– Kopj le rólam! – fordult vissza Aliz az úttest közepén állva. A Másik a járdaszigeten toporgott, háta mögött dübörgött a forgalom. – Hagyj élni!

Ebben a pillanatban fék csikorgott, dudaszó harsant erőszakosan, dühös káromkodás zúdult ki egy autó ablakán. Hülye tyúk! – ordította egy férfihang, aztán az autó elzúgott mellette.

– Erről beszéltem – mondta a Másik. – Én hagynálak élni, te sodrod veszélybe magad. Nem győzök gondoskodni rólad. Most meg hová mész? Ne hagyj itt, nem válhatunk el!

Aliz meggyorsította a lépteit. Késésben volt. Mindjárt özönlenek a vevők a reggeli péksüteményükért, és ő még ki sem nyitotta a boltot. Tódor, a főnöke mindig boldogan dörgöli az orra alá, ha hibázik, és nem akart neki okot adni a piszkálódásra. Ámbár… Hiszen alig egy órája határozta el, hogy beolvas neki. Na, csak kerüljön a szeme elé, ma igazán jó hangulatban találja.

Nem kellett sokáig várnia. A bolt előtt kisebb tömeg nyüzsgött, két rendőrautó tetején idegesítően villogott a jelzőfény. Tódor azonnal rátámadt az alkalmazottjára.

– Hol voltál? Ha időben beérsz, és nem késel szokásod szerint, megakadályozhattad volna, hogy kifosszák a boltot. Imádkozz, hogy ne verjem rád a káromat!

Aliz agyát elfutotta a méreg. Különös módon kívül látszólag közönyös tudott maradni, pedig belül fortyogott. Ránézett a rendőrökre, akik érdeklődve figyelték kettejüket, míg társaik a nyomokat rögzítették. Nagy levegőt vett, de mielőtt megszólalhatott volna, a Másik csitítani kezdte.

– Ne szólj vissza! Várd meg, míg lehiggad! Az állásoddal játszol. Tudod, milyen bosszúálló fajta. Nyugodj meg, szükséged van erre a munkára.

– Hallgass már el! – sziszegte Aliz, Tódor bal oldalán a semmire meredve. – Nem tűröm tovább a pimaszságát. Az, hogy tőle kapom a fizetésemet, nem jogosítja fel, hogy sorozatosan megalázzon. – Parázs tekintete ekkor az üzlet tulajdonosára vágott, aki elhűlten bámulta. – Na, ide figyelj, kedves főnököm! Először is nem késtem el, még mindig van tíz percem nyitásig. Másodszor, ha korábban jövök, talán már nem is élnék. Ha meglepem a betörőt, lehet, hogy jól fejbevág, és akkor is elviszi a kasszát. Harmadszor, ne rám akard verni a károdat, köss biztosítást, mondtam már egypárszor. Kussolj, Másik! – kapta félre a szemét, és olyan mozdulatot tett, mint amikor valaki leráz egy kezet a válláról. – Negyedszer, ideje lenne megemelni a fizetésemet, amit már fél éve ígérgetsz, sőt megfejelhetnéd veszélyességi pótlékkal is, és most nem a betörőre gondolok, hanem a vipera nyelvedre.

Halk füttyentés hangzott a nyomrögzítők irányából, tenyerek csattantak össze a bámész tömegben. „Azannya!” „Jól mondja!” „Igaza van!” – pattogtak a helyeslő szavak innen-onnan. A törzsvásárlók, akik ismerték Alizt és Tódort is, nyíltan az eladónő pártjára álltak. A Másik eltűnt. Aliz kihúzta magát, dacosan felvetett fejjel várta főnöke válaszát.

– Ki vagy rúgva – közölte Tódor szenvtelen hangon, és hátat fordítva neki, odasétált a rendőrökhöz. – Találtak valamit?

– Semmit – csóválta meg a fejét a kérdezett. – Nyomozást indítunk ismeretlen tettes ellen. Majd jelentkezünk. Itt már nincs dolgunk, rendet rakhat.

– Én? – hápogott felháborodottan Tódor.

– Hát ki, én? – replikázott a rendőr. – Mivel az alkalmazottját kirúgta, magáé az öröm – mutatott a feldúlt üzletre.

– Kipakolom a szekrényemet – indult befelé Aliz, de a Másik elébe állt.

Ne menj be! Veszélyes. – Aliz áttörtetett a fénytesten, meg sem állt. Már az ajtónál volt, amikor a Másik újra megszólalt: – Még bent van. A férfi mosdóban kucorog.

Aliz megperdült. Rámeredt a többiek számára láthatatlan alakra, és a tehetetlenség érzetével emelte magasba két karját. Miért nem bír megszabadulni ettől a… Tőle? Mert egyek vagyunk – suttogta egy hang a tudata mélyén, de elhessegette. Jól érezte magát ilyen erősen, tettrekészen. Nincs szüksége a gyáva oldalára.

– Ugyan már! – vetette oda neki. – A rendőrök átkutatták a boltot, nem találtak odabenn senkit.

– Pancserok, azért. Én is jártam odabenn, és láttam.

– Láttad? És hogy néz ki? Egyáltalán mit kerestél a férfi mosdóban?

A nyomozást vezető rendőr körbenézett, próbálta beazonosítani az irány alapján, kihez szólhatnak a nő szavai, de amerre nézett, ott nem állt senki. Ő mégis vitatkozik valakivel. Sokkot kaphatott szegény, talán orvosra lenne szüksége.

– Jól érzi magát, asszonyom? – kérdezte meg finoman.

– Jól vagyok, köszönöm, csak a Másik idegesít folyton – felelte önkéntelenül Aliz. – Azt mondja, hogy a betörő a férfi mosdóban lapul.

– Értem – nézett össze a rendőr a társával. Az olvasott a tekintetéből. Régóta együtt dolgoztak, ismerték egymás gondolatait is. Mobilján beütötte a mentők számát, közben halk parancsot adott, nézzenek be a férfi mosdóba, mert mi van, ha mégis… Az ördög tudvalevőleg sosem alszik.

– Alacsony, vékony férfi, úgy ötvenes, kecskeszakállal és napszemüvegben. Zöld kockás flanelling, farmer, nyúzott sportcipő – sorolta a Másik.

– Asszonyom! – érintette meg Aliz karját a rendőr. – Mindjárt itt az orvos, ad egy nyugtatót és elmúlik…

– Mi múlik el? – nézett rá Aliz ingerülten. – Ő? – intett fejével a semmire. – Azt mondja, kicsi, vékony, ötvenes férfi, szakállal, napszemüvegben, kockás ing, farmer, sportcipő. Maga szerint ez elmúlik a nyugtatótól?

– Meghibbantál, drágám – veregette meg a vállát lekezelően Tódor, de felakadt a szeme, amikor kivezették a betörőt, akire pontosan illett a személyleírás. – Hoppá! Honnan tudtad? Te is benne voltál? Igazán tisztességes dolog tőled, hogy feladod a társadat.

– Ostoba vagy, Tódor. Én tudom, mennyi a bevétel, ezért záráskor rabolnálak ki, és nem a váltókasszára pályáznék. Bánom, hogy eddig nem tettem meg, de most már késő – húzta el a száját. – Más munkát kell keresnem.

Látod, látod, ettől óvtalak – jajongott a Másik.

– Visszaveszlek, ha szépen megkérsz – ajánlotta Tódor.

– Visszajövök, ha szépen megkérsz – helyesbített Aliz, és még hozzátette: – Ötven százalék fizetésemelés mellett.

– Ötven? – háborgott Tódor, de hamar beadta a derekát, tudva, nehezen talál ilyen megbízható munkaerőt. Ráadásul tényleg régóta hitegette. – Ötven százalék. Megegyeztünk.

– Hallották, hölgyeim, uraim! – nézett körül Aliz, mire a bámészkodók élénken bólogattak.

Megérkezett a mentőautó, az orvos megvizsgálta a tiltakozó nőt, de nem talált nála semmi egészségügyi problémát, némi zaklatottságon kívül. Azt egyértelműen a spontán bérvita számlájára írta. Javasolta, hogy keressen fel egy pszichoterapeutát a látomásai miatt. Aliz rábólintott, csak hagyja már végre nyugton. Bevonult az üzletbe, és hozzálátott a rendrakáshoz. Tódor közölte a várakozó vásárlókkal, hogy ma egy órával később nyitnak ki. A rendőrök elvitték a betörőt. Lassan helyreállt a rend. Csak Aliz lelke volt még mindig két darabban.

A padlás eldugott szegletében állt az a kézzel faragott, régi faláda, amiben két kislegény kutakodott. Sorra pakolták elő a láda tartalmát. Egy karvastagságú, üreges farúd, melyben apró kagylózúzalék csörgött. Mély hangú, kecskebőrből készült dob, puha bőrrel bevont dobverő. Hét vastag, fehér gyertya, amik maguktól meggyulladtak, amint rátették őket a gyertyatartóra. Hét darab, különböző színű, ökölnyi kristály, amelyek a gravitációt meghazudtolva lebegtek a gyertyalángok felett. És egy vaskos, rézpántokkal összefogott, megsárgult lapokkal teli könyv, ami valaha a nagymamájuk nagymamájáé volt. Ezt nyitották ki és összedugták felette a fejüket.

– Szerinted hol hibáztuk el? – kérdezte Peti.

– Nem tudom – felelte Marci. – Olvassuk el újra a varázslatot, talán rájövünk, és arra is, hogyan kell visszacsinálni.

Sokáig tartott, míg végre megtalálták a hibát, még tovább, mire kiókumlálták, hogyan javíthatják ki. Pedig olyan egyszerű volt! Csak helyes sorrendbe kellett rakni a kristályokat. Első a vörös, aztán a narancs, a sárga, a zöld, a kék és a lila. Amint a helyére került minden szín, ragyogó szivárvány keletkezett felettük. Akkor Marci felvette az üreges rudat, félig függőlegesre állította, mire a belsejében csendes esőhangok keletkeztek. Peti baljába fogta a dobot, és halkan dobolni kezdett. A rituális ritmust és a varázsigéket az ősi könyv lapjairól olvasta. Ahogy a dobolás erősödött, úgy áradt a szivárvány egyre messzebbre, míg elérte Alizt, megnyitotta lelkének lezárt kapuit, és végre hazavezérelte a Másikat.

 

Tengeri kaland

 

Úgy történt egyszer, egy ronda napon,

Dolgozni mentem, de untam nagyon.

Tengerhez vágytam, a napra feküdni,

Sós vízben ázni, a mélybe merülni.

 

Tettem egy kanyart, a céget feledtem,

A déli tengerhez az irányt bevettem.

Pár óra sem kellett, a kocsi repesztett,

Délután kettőkor a homokba feneklett.

 

Hagytam a csudába, majd holnap kiásom,

Juhé, a tengerbe! – boldogan kiáltom.

Ruhámat leszórva egy szál gatyában

Vettem egy pogácsát a bodegában.

 

A gyomrom korgását erővel elnyomtam,

A süteményt egy darab frottírra dobtam.

Mezítláb szaladtam a forró homokban,

Nem vettem észre, megégett a talpam.

 

Kapkodtam a lábam, gyorsan be a vízbe,

Egy rohadék medúza azonnal megcsípte.

Átkoztam, szidtam, feldagadt a combom,

Később már rájöttem, ez a legkisebb gondom.

 

Feküdtem a parton, az ebédem elázott,

Amíg álmodtam, a dagály rám mászott.

Hasra fordulva folytattam az álmot,

Az orrom csiklandták a lágy hullámok.

 

Hólyagos a vállam, a hasam, a hátam,

A számból eltűnt az összes nyálam.

Nálam szárazabb nem lehet sivatag;

A patikus asszonyság eléggé hervatag.

 

Mutatom, makogok, adjon már valamit,

Ami e fájdalmas szakaszon átsegít.

Kaptam egy kenőcsöt, remélem, jól értett,

Mert aranyérbalzsamtól nem sokat remélek.

 

Míg élek, áldom én hervatag mosolyát,

Pedig ő nem bírta titkolni fintorát.

Két napig szenvedtem, a kence elfogyott,

Mire a fájdalom emléke megkopott.

 

A kocsit kiástam, működött, túlélte,

Nem tudta, hogy gazdája kencére cserélte.

A vonaton volt időm tanulságot vonni:

Jobb lett volna a cégnél unatkozni.

 

KÁLMÁN VIKTÓRIA (Tószeg)

 

Fapados vers

 
Hogyha egyszer tudós lennék,
olyan gépet szerkesztenék,
száguldoznék az időbe,
a múltba és a jövőbe.
 
Minden rosszat eltörölnék,
hogyha egyszer tudós lennék!
Én lennék a Superwoman.
Nem kellene ide Batman!
 
De ez sajnos lehetetlen!
Nem lehetek Superwoman,
nem értem a fizikát
sem a matematikát.
 
Soha nem lesz időgépem,
a jelenben élek szépen.
Ha repkedni akarok,
foglalok egy fapadost!

 

************************************

 

A Pálditermi Tenyérlevél kalandjai

A kalandjaim pontosan tizenkét évvel ezelőtt kezdődtek, amikor egy Hanna nevű lány megvett és kihelyezett a Páldi-terembe, az osztály jelképeként. Ez a terem egy szolnoki gimnáziumban található, a harmadik emeleten. Könnyezőpálma a hivatalos nevem, de ennek ellenére boldog vagyok!

            Akkor még nem is gondoltam volna, hogy ennyi fantasztikus emberrel ismerkedhetem majd meg. Kezdetben csak Hanna osztálya, az akkori 10/B gondoskodott rólam, meg persze a kedves takarító nénik. Az évek során sok mindent láttam az órák és a szünetek alatt. Órákon többnyire figyelnek a tanulók, de vannak olyanok is, akik telefonoznak, dobálják egymást galacsinokkal, vagy éppen billegnek a széken. Ez a székbarátaimnak nem igazán jó, mert elpanaszolták, hogy megfájdul a lábuk. A szünetekben viszont minden egyes gyerek szorgosan nézi át az adott anyagot, és látszik rajtuk, hogy szinte rettegnek a feleléstől, vagy a dolgozat miatt.

Teltek, múltak az évek, Hanna osztálya elballagott, ami igen szomorúan érintett, de újabb és újabb diákok is megkedveltek, szívükbe zártak, ahogy én is őket. Felkeltettem a figyelmüket, mert az órákon egyre többet beszéltek rólam, meglocsoltak, már beosztásuk is van, hogy melyik nap ki a felelős értem, ami nagyon jól esik. Ilyenkor az elhervadt leveleimet kiegyenesítem, és büszke vagyok magamra. A 9/D-sek örökbe fogadtak, és ők adták nekem az új nevemet: Pálditermi Tenyérlevél.

            Egy viharos napon egyedül voltam a teremben. Magam elé bámészkodva hallgattam, ahogy az esőcseppek lekoppannak a cserepekre és a csatornára. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lépcsőn feljőve tornacipő csattogása hallatszik. Megmondom őszintén, kicsit megijedtem, azt hittem, hogy valaki rám akar ijeszteni, vagy hervadtnak látott, és ki akar dobni. Ahogy közeledett, egyre jobban vert a szívem a csillogó cserepemben. Nyílt az ajtó, becsuktam a szemem, majd nagy levegőt vettem és kinyitottam. Szerencsémre egy szeplős, magányos kislány toppant be hozzám. Leült mellém, és így szólt:

– Tenyérlevél! Szűcs Eleninek hívnak, a 9/D osztályba járok, és azért jöttem, mert segítened kell! Kiközösítettek az osztálytársaim, mert nem tudtam megvenni a legújabb Adidas cipőt, csúnyán összevesztünk és mindenki ellenem fordult! – Sírva fakadt. Hallgattam, majd kis idő után megszólaltam, amin meglepődött, mert nem gondolta volna, hogy tudok beszélni.

– Lencsi! – szóltam hozzá becézve. – Velem mindent meg tudsz beszélni, mindig itt vagyok neked, csak fel kell jönnöd a harmadikra, és amiben tudok, próbálok segíteni. – Láttam a félénk lány arcán, hogy több tonna kő esett le a szívéről, amikor megtudta, hogy végre igaz barátra lelt. A sírástól csak annyit tudott mondani, hogy most mennie kell, de nagyon köszön mindent!

Ettől a naptól fogva Lencsi osztályára sokkal jobban figyeltem, néha még a leveleimet is lehervasztottam, csakhogy odajöjjenek, a közelemben legyenek és halljam, hogy miről, kiről is beszélgetnek. Rájöttem, hogy az osztály legmenőbb lánya Alexa, aki nagy hatással van a többiekre. Ezért elhatároztam, hogy egy alkalmas pillanatban, amikor csak ő van a teremben, megszólítom. Jó pár nap kellett, hogy az ötletemet megvalósítsam, de én soha nem adom fel!

Elérkezett tehát az adott pillanat, és megszólítottam a lányt:

– Szia, Alexa! Gyere csak ide, beszélni szeretnék veled! – Rémülten nézett körül, nem tudta honnan jött a hang. Ekkor elkezdtem a leveleimmel felé integetni, erre még rémültebb arcot vágott, de erőt vett magán és elindult felém.

– Ez meg mi? Ki szórakozik velem? Nem volt elég, hogy a dolgozatomat sem tudtam időben befejezni?! Valaki még most is szívat? Ki bujkál a növény mögött??? Azonnal jöjjön elő!!!

– Én vagyok, Alexa, a Pálditermi Tenyérlevél! Tudom, hogy hihetetlen, de én szóltam hozzád. – A rémület csodálkozássá változott az arcán, és hatalmasra nyitotta égszínkék szemeit. – Segítséget szeretnék kérni tőled.

– Miben segíthetnék én neked, meglocsoljalak, vagy hozzak neked tápoldatot?! – szólalt meg gúnyosan.

Nyeltem egyet, majd nyugodt hangon elmeséltem Lencsi történetét, amire a lány szó nélkül kiviharzott a teremből, bevágta maga mögött az ajtót. Remélni tudtam csak, hogy segíteni fog.

 

Eljött a nyár, a várva várt kirándulások ideje. A két lánnyal azóta sem sikerült beszélnem. Emiatt nagyon szomorú voltam, de egy hétfői napon az osztály kitalálta, hogy elvisznek magukkal az osztálykirándulásukra, a Mátrába, hogy emlékezetes nap maradjon a számukra – és számomra is. Végre felcsillant a remény, hogy együtt az osztály, és megoldódhat Lencsi gondja.

A kirándulás szerdai napra esett, a gyerekek az iskola előtt gyülekeztek, amikor Bence gyorsan felszaladt értem, hogy itt ne maradjak. A lépcsőfordulóknál sokszor mondogatta, hogy „jajj milyen nehéz vagy”, de én ezt csak bóknak vettem.

Amikor leértünk, a busz már megtelt, de azért elöl hagytak egy helyet nekem is, ennek igazán örültem. A Mátrába az utat hosszadalmasabbnak gondoltam, de ilyen fantasztikus osztállyal gyorsan elrohant az idő. Néha odapillantottam Lencsire, aki egyedül ült az ablak mellett, fülhallgatóval a fülében. Először Sástónál álltunk meg, mindenki felment a kilátóba, csak Lencsi és én maradtunk a buszban. Ez egy alkalmas pillanat volt arra, hogy megint beszélgessünk.

– Lencsi, miért nem mentél fel a többiekkel a kilátóba? – már meg sem lepődött, hogy tőlem jött a hang.

– Nem volt párom – zárta rövidre.

– El kell mondanom neked valamit, beszélgettem Alexával. Nem könnyű eset, ezt megértem, de ha te megbocsátanál neki és a többieknek, akkor szerintem a nagylelkűségedért cserébe barátokra lelnél.

– Miiii??? Miért én lépjek először, amikor ők bántottak meg és még elnézést sem kértek?!

– Hallgass rám, meglátod, az eredmény nem marad el, neked is sokkal könnyebbek lesznek a napjaid az osztályban, csak nyújtsd feléjük a kezed, és meglátod, több kezet kapsz majd vissza!

– Nagyon nehéz dolgot kérsz tőlem. De mi van, ha nem így fog történni, és ezen is csak nevetnek majd?

– Hidd el, senkinek sem könnyű, mindenkinek vannak gyenge pontjai, mindenkit lehetne bántani, de ha elfogadjátok egymást a hibáitokkal együtt, akkor sokkal boldogabb légkörben tudjátok folytatni a tanulást.

Hirtelen hangokat hallottunk, megérkeztek a többiek, és elindultunk a szállásunkra.

A lányok, Alexával az élen, megígérték nekem, hogy betesznek a kádba és egy kellemes zuhannyal engesztelnek ki, amiért a forró buszban kellett várnom rájuk. Így is lett. Mivel én fiú vagyok, nagyon bejött a dolog, hiszen szép lányokkal voltam körülvéve. Egyszer csak kopogást hallottunk, nyílt az ajtó és Lencsi lépett be rajta.

– Segíthetek? – kérdezte.

A lányok egymásra néztek, ugyanis már több hónapja nem beszéltek Lencsivel. Végül Alexa szólalt meg:

– Persze, gyere csak, ezt nem hagyhatod ki te sem!

A többiek tátott szájjal hallgatták ezt végig. Nem gondolták volna, hogy a csendes lány szól majd először hozzájuk, aki sértődötten fordult magába.

A fürdés után a lányok bevittek a szobájukba. Kezdetben néma csönd volt, ekkor döntöttem úgy, hogy újra megszólalok:

– Nagyon büszke vagyok rátok, főleg Lencsire, aki volt olyan bátor, hogy ő kezdeményezett, de persze rátok is, hogy nem utasítottátok el. Most már csak egy dolog van hátra...

– Igen, tudjuk – szólalt meg az összes lány egyszerre. – Ne haragudj ránk Lencsi, amiért ilyen gonoszak voltunk veled, felejtsünk el mindent, és kezdjük újra!

– Persze hogy megbocsátok, hiszen ez nekem sem volt így jó!

Mindenki szemében a megkönnyebbülés könnyei látszódtak, még az én leveleimen is, pedig nem is volt magas a páratartalom. Hiába, mégis könnyezőpálma vagyok… Megöleltük egymást, és az este vidáman telt tovább.

Lencsin kívül én voltam a legboldogabb, amiért sikerült kibékítenem a lányokat. Amikor a suliba értünk, mind a harmincnégy gyerek feljött a Páldi-terembe, visszatettek a helyemre, mondtak pár szívszorító búcsúszót és elköszöntünk a nyári szünet végéig. Megígérték, hogy néha bejönnek majd hozzám, meglátogatnak, meglocsolnak, és egy kicsit beszélgetünk, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. Már alig várom a szeptembert, hogy újra együtt legyünk, és az új kalandokat.

---------------------------

 

A kék szemek mélységében

 

Ma reggel izgatottan keltem. Elkezdődött a suli, gimis lettem.

Hét óra, sietnem kell a villamoshoz, le ne késsem.

Sikeresen elértem, majd a suli felé vettem az irányt. A séta pár perc volt, de egyedül és ilyen fáradtan két órának tűnt. Közben zenét hallgattam és elmélyültem a gondolataimban. A zebrához érve a másik oldalon megpillantottam egy szőke fiút, gyönyörű kék szemekkel. A lámpa zöldre váltott, nem volt mit tenni, elindultam. Félúton találkoztunk. Ki akartuk kerülni egymást, de mind a ketten egy irányba léptünk, mintha táncoltunk volna, ha ezt valaki látta, biztos jót nevet.

  • Öhmm, izé, ne haragudj - dadogtam, és éreztem, hogy úgy lángol a fejem, mint a Vezuv kitöréskor.

Ő teljesen nyugodt maradt, és rám kacsintott.

Továbbmentem, visszanéztem rá, ő is...

Bejöttem neki?? Áhhh, ez lehetetlen.

Amikor beértem, a portás néni aranyosan köszöntött, és útbaigazított. Tudta, hogy új vagyok, látta a félelmet, ami az arcomra volt írva.

42,43,44, megtaláltam nagy nehezen a termünket, ami a második emeleten volt.

Ahogy beléptem a terembe, minden tekintet rám irányult. Ettől zavarba jöttem.

Nem tudtam mit mondani, így egy „Sziasztokkal” elintéztem. Mentem a padsorok között, szinte mindenkinek megvolt már a helye. Észrevettem, hogy a harmadik padban ül egy lány.

Odaléptem hozzá:

  • Szia, Rebeka vagyok. Szabad ez a hely?
  • Szia, persze, ülj csak le. Az én nevem Zsófi.
  • Köszönöm. -mosolyogtam.

Még egyszer körbenéztem, és észrevettem a hatalmas, ragyogó kék szemeket. Hirtelen leülni se bírtam, csak meredtem rá tátott szájjal, amikor a padtársam hozzám szólt:

  • Minden rendben van? Miért nem ülsz le?

Én csak bólintottam, és sápadt fejjel ültem le, úgy éreztem magam, mint egy zombi.

Becsengettek. Ekkor megrázkódtam, mert még mindig a találkozás hatása alatt voltam. Az osztályfőnök megérkezett. Alacsony termetű, göndör hajú nő volt. Ideges lehetett, mert a szemüvege teljesen be volt párásodva, és az arcán patakokban folyt a víz. Mi felállva köszöntöttük. Leültünk, és elkezdte a bemutatkozást.

  • Köszöntelek benneteket a 9./a osztályban, engem Barnáné Szigeti Hajnalkának hívnak, szólítsatok Hajni néninek. Én leszek az osztályfőnökötök, emellett matematikát és rajzot fogok nektek tanítani. Hozzám bármikor fordulhattok segítségért.

Miután ezt elmondta, arra kért minket, hogy álljunk ki a táblához, és meséljünk egy kicsit magunkról. Mivel 34-en vagyunk reménykedtem benne, hogy sokan lesznek előttem. Tévedtem.

A hetedik diák után meghallottam a nevem.

  • Csánk Rebeka, te következel.

Durván vert a szívem, izzadtam, alig bírtam nyelni.

  • Megyek – szóltam.

Sikeresen kiértem a táblához, anélkül, hogy orra buktam volna. Bíztam benne, hogy a sminkem nem kenődött el, és a hajam is egyenes maradt.

  • Csánk Rebekának hívnak, pesti vagyok. Van két testvérem, egy hugom és egy báttyám. A szüleim elváltak, még pici koromban. Szeretek olvasni, rajzolni és lovagolni. A matek és a fizika nagyon vonz.

A tanár nő bólitott, ezzel jelezve, hogy visszaülhetek a helyemre.

Gyors léptekkel el is indultam, majd leültem. Azon gondolkodtam, ugyan mikor jön ki a kék szemű, és akkor végre megtudhatom a nevét.

Türelmetlenül vártam,végül rájöttem , hogy utolsó a névsorban.

  • Utolsóként pedig Tóth Dániel érkezik – hívta Hajni néni.

Hátulról indult el, rágóját egy laza mozdulattal dobta ki a tábla előtti kukába.

  • Jól bemutatkoztál így elsőre! - szólt rá.

Ahogy néztem elolvadtam tőle. Zara pólót és nadrágot viselt, Adidas sapkával és Nike cipővel.

Másnak is bejött, mert hallottam a sugdolózást a hátam mögött, de amint Dani megszólalt, abbahagyták.

  • Tóth Dániel vagyok, 17 éves, mivel egyszer buktam általánosban. A deszkázás az életem.
  • Rendben, köszönjük, leülhetsz – utasította az osztályfőnök.

Eltelt két hét. Sok minden megváltozott az első napokhoz képest.

A mai reggel furcsán kezdődött... Péntek 13.-a van, gondoltam ezért.

Szokás szerint hétre bennt voltam. Vártam a többieket. A könyveimet szerettem volna betenni a padba, amikor egy üzenet várt rám :

„Szia Rebi! Tudom, fogalmad sincs ki írja ezt, de ha ma este kilenckor lejössz a parkba ott foglak várni. Nagyon fontos, hogy találkozzunk. Biztos vagyok benne, te is nagyon élvezni fogod! Puszi!”

Meglepődtem. Azt gondoltam Zsófi vagy Andi szívat. Később jöttem rá, hogy nem ők voltak.

Fél nyolc. Megérkeztek a barátnőim. Odafutottam hozzájuk, köszöntöttük egymást és a kezükbe nyomtam az üzenetet.

  • Pfuuu drágám, ez nagyon jóóó!! Ha szerencséd van Dani lesz ott este, hahah - mondta nevetve Zsófi.
  • Jajjj, ne viccelj már! - huzakodtam, közben én is ebben reménykedtem.
  • Aztaaa... Én is nagyon kíváncs vagyok, el kell mennünk nekünk is. Léciii, Rebii! Lécciii, haggy menjünk - könyörgött Andi.
  • Persze jöhettek,suli után gyertek át hozzánk és mindent megbeszélünk, okés? - tettem fel a kérdést, amire egyértelmű választ kaptam.
  • Rendben! - vágták rá egyszerre.

Negyed öt, vége a sulinak. Elindultunk hozzánk, útközben az estét tervezgettük.

Amikor megérkeztünk elkezdtünk készülődni, 2 óra alatt készen is lettünk. Ekkor jöttünk rá, nem is vacsiztunk,mindenki farkaséhes volt, így elhatároztuk még a „randi” előtt beugrunk pizzázni.

Sötétedett, ekkor a parkhoz vettük az irányt. Megbeszéltük, hogy a lányok elbújnak egy bokor mögé, és onnan figyelik a történteket.

Odaértünk. A park olyan üres volt, mintha egy horror filmben jártunk volna.

  • Lányok! - kezdtem. Akkor mindent csináljatok úgy, ahogy mondtam! Ne nevessetek, mert akkor lebukunk! Megértettétek??
  • Nyugiii szívem, minden rendben lesz! Csak érne már ide.. - rázta a fejét Andi.
  • Figyeljetek, én már látom, hogy ott valaki jön - mutatott a torony irányába Zsófi.
  • Na, akkor egy gyors ölelés, és lépünk – folytatta.

Megöleltük egymást. Teltek a hosszú percek, amikor a park kapujához ért valaki.

Odakiáltottam:

  • Hahóó, itt vagyok.
  • Látlak - mondta.

Úristeeeen, de ismerős ez a hang. Neeee, csak ne Dani legyen, vagy inkább mégis ő?? Pfuu nagylevegőt vettem, és azt mondogattam magamban nem lesz semmi baj.

  • Szia! - köszöntem. - Dani?? Te vagy az? - kérdeztem.
  • Csáó! Mint látod igen - tette hozzá lazán.
  • Szóval te írtad a titkos üzit - csóváltam a fejem.
  • Igen, én voltam.
  • Mit szeretnél tőlem? Láttam már első nap kiszúrtál, na itt vagyok.

Hirtelen mozdulattal elkapott, magához szorított, és vadul megcsókolt. Szinte fel se fogtam, hogy mi történik velem, csak remélni tudtam, hogy a lányok mindent látnak, hallanak, és a segítségemre sietnek. Dani közben egyre erősebben szorította a karom, nem tudtam szabadulni, úgy éreztem magam, mint egy csabdápa szorult egér. Ezek után gyűlölettel fordultam felé.

  • Mit képzelsz te magadról??? Engedj el, mert nagyon fáj a karom. Ezt hogy képzelted???
  • Ha olyan jó kislány lennél, akkor el sem jöttél volna erre az éjszakai randira, egyedül. Úgy, hogy egy ismeretlen kért meg.
  • Nagyot tévedsz!! Nem egyedül jöttem, és igen, kíváncsi voltam, hogy ki írta azt a levelet. Sejtettem, hogy te, de azt nem, hogy ilyen erőszakos vagy!

Közben a lányok próbálták megfejteni, hogy ez most vészhelyzet vagy sem, de rájöttek, hogy bajban vagyok.

Váratlanul előugrottak a rejtekhelyükről, és mind a ketten Daninak estek.

  • Azonnal engedd el Rebekát, te aljas!!! - ordította Zsófi.

Dani végre elengedett, nagyon megkönnyebbültem, ekkor jöttem rá, hogy milyen jó ötlet volt a lányokat magammal hozni.

  • Bocsi csajok, én nem akartam semmi rosszat, de azok után, hogy Rebi mégis eljött azt gondoltam, hogy ő is benne van a játékban. Higgyétek el, nem akartam bántani!!
  • Menj a fenébe, nem hiszünk neked, és örülj neki, hogy Rebi báttya nem volt itt!

A hétvége elég rossz hangulatban telt az események miatt, de én a hétfőtől féltem a legjobban.

Kíváncsi voltam, hogyan tudunk Danival egymás szemébe nézni. Az az érzés, amit az első pillanattól éreztem iránta, az mára szeretfoszlott, mint kihűlt kávén a tejszínhab.

A lányokkal péntek este sokáig ébren maradtunk, és próbáltunk megoldást találni.

Zsófi azt javasolta, hogy felejtsem el az egészet, és tegyek úgy, mintha meg sem történt volna. Mindenesetre nem lesz könnyű.

Hétfő reggel nagyobb izgalommal indultam suliba, mint az első napon. Kezem- lábam remegett, de igyekeztem leplezni a dolgot. Amikor megérkeztem, Dani már a helyén ült, úgy nézett rám, mint a szomszéd kutyája, aki ellopta a félpár cipőt.

  • Csá! - köszönt rám.
  • Helló! - válaszoltam szárazon.
  • Órák után tudnánk beszélni? Nagyon szeretném megmagyarázni, nem akarom, hogy félj tőlem.
  • Rendben, de csak itt a suli előtt.

Egész délelőtt csak arra tudtam gondolni, ugyan mivel fogja magát kimagyarázni, és

kíváncsi voltam arra is, hogy majd mit fognak szólni a lányok.

Végre kicsengettek. Ahogy megbeszéltük a suli előtti kis téren várt rám.

Én még húztam az időt, hagy várjon! Végül odaléptem.

  • Figyelj Rebi! A péntek este jó nagy marhaság volt tőlem, kérlek ne haragudj! - kezdte. - Biztos valamit félreértettem, mert azt gondoltam, annyira belémzúgtál, hogy alig várod már azt, hogy megcsókoljalak. A srácok is azt mondták, tuti bírni fogod ezt a stílust.
  • Figyelj Dani! - próbáltam folytatni az ő stílusában. - Igen, már az első pillanatban a kék szemeid mélységébe zuhantam, szóval belédzúgtam, de ez még nem jelenthette volna számodra azt, hogy bármit megtehetsz! Nagyon megijesztettél, még jó, hogy a csajok elkísértek.
  • Nem akartam erőszakos lenni, de én is ugyan azt éreztem, mint te. Lehet, gyorsan akartam túlesni az első csókon. Sajnálom, ha ezzel mindent elrontottam! Volna esélyem rendbehozni az egészet? - kérdezte, miközben a földet bámulta bűnbánóan.
  • Erre most nem tudok mit mondani, de ha ezt komolyan gondolod, akkor bizonyítsd be!
  • Hogyan?
  • Azt neked kell tudnod! - válaszoltam és faképnél hagytam.

Teltek a hetek, Dani nem keresett és semmi jelét nem adta, hogy bármit is szeretne jóvátenni. Úgy gondoltam, ennyi volt. A kapcsolatunk véget ért, mielőtt elkezdődött volna.

Az őszi szünet előtt tartották meg a suliban a „gólyák” hetét, ami azt takarja, hogy a kilencedikesek beöltöznek, kedvükbe járnak a nagyobbaknak, és az utolsó nap műsorral készülnek.

Mindenki nagyon várta, szerette volna megnyerni ezt a „versenyt”. Különböző programokat találtunk ki, hogy színesebbé tegyük a műsorunkat. Az egyik délután Dani lépett oda hozzánk.

  • Sziasztok! Ha nem gond, én is beszállnék a műsorba, tudok néhány jó deszkás mutatványt.
  • Nem rossz ötlet, hogy képzelted el? - kérdezte Andi meglepődve.
  • Zenére adnám elő, a szükséges eszközöket a haverjaimtól kölcsön tudnám kérni.
  • Rendben, akkor a holnapi próbán már be is mutathatod.

Én csendben hallgattam őket, és kíváncsian vártam a holnapot.

Másnap a bemutató fantasztikusan sikerült, mindenki odáig volt Daniért, még Hajni néni is.

  • Mi történt veled Danikám, hogy így megtáltosodtál? - tette fel a kérdést.
  • Áhhh, semmi. Csak szeretném, ha az osztályunk nyerne.

Miután végeztünk mindenki rohant haza, én még az öltözőben pakoltam, így véletlenül meghallottam, hogy Dani és az osztályfőnök a folyosón beszélgettek.

  • Danikám, édesanyád jobban van már?
  • Igen, de nagyon nehéz, még mindig nem dolgozta fel, hogy apa már nincs velünk két éve.
  • Tudod fiam, te azzal segíthetsz neki a legjobban, ha itt az iskolában jól teljesítesz. Ezért is örültem, amikor jelentkeztél a műsorba. Csak így tovább próbálj meg egyre több barátot szerezni, és feloldódni. Hidd el, a tanulás is jobban fog majd menni.
  • Köszönök mindent!

Úristen!!! Én nem is tudtam, hogy Dani apukája meghalt. Beszélnem kell vele!

Másnap ebédidőben megkerestem.

  • Tök jó a deszkás mutatványod! Biztos sokat gyakoroltad!
  • Kössz, tényleg volt idő, amikor többet voltam a pályán, mint otthon.
  • Akarsz róla beszélni?
  • Neked szívesen beszélnék róla, de azt hittem, már szóba se állsz velem! Elkísérnél engem délután valahová? Megígérem, hozzád sem fogok érni!

Beleegyeztem, és sejtettem, hogy hová akar vinni.

Úgy is lett, ahogy gondoltam, a temető felé indultunk. A torkomban gombócot éreztem, vártam, hogy megszólaljon. Egy kicsi, friss virágokkal teli sírnál álltunk meg. Pár perc után Dani elmesélte, az apukája betegségét, azt hogyan küzdött az egész család, de sajnos nem sikerült. Elmondta azt is, nagyon maga alatt volt, nem foglalkozott semmivel, senkivel. Ekkor ismerkedett meg az első deszkás haverjaival, akik befogadták, de nem voltak rá túl jó hatással. Ebben az időben romlott meg a tanulmányi eredménye, ami a bukást okozta. Sok mindenben a haveroknak akart megfelelni, sem otthon, sem az iskolában nem találta a hangot. Beszélt a rosszul sikerült első randiról, amire a haverok vették rá, és biztaták, hogy nyomuljon.

  • Hidd el, én az első percben, amikor a szemedbe néztem tudtam, nem lehetsz rossz. Most, hogy már ismerem a történetedet több mindent értek, épp ezért megbocsájtok neked.
  • Köszönöm Rebi! Fontos vagy nekem, szégyenlem, ahogy veled viselkedtem, az nem én voltam. Mindent megteszek azért, hogy rendbe tegyem a dolgokat.

Megfogtuk egymás kezét, és mindketten éreztük, ez egy őszinte barátság kezdete, vagy akár több....? Zuhanás a kék szemek mélységébe???

 Faragó- Kupi Andrea

Amikor az elcsigázottság bátorságot szül

 

Nincs is üdítőbb tevékenység, mint más embereken segíteni. Például felvenni a földre ejtett pénztárcát, átsegíteni egy idős hölgyet a zebrán, vagy esetünkben útbaigazítani egy igazi úriembert. Bár néha előfordul, hogy nem állunk éppen szociális készségeink csúcsán, s az átlagos empátia szintünk is éppen cserben hagy minket. Ez történt velem is egy napsütéses vasárnap délután. Épp egy számomra igen jelentős futóversenyen voltam túl. Bár így utólag visszagondolva kár volt a teljesen átlagos teljesítményem felé elmozdulnom. Hisz hiába futottam életem leggyorsabb ezreit, a térdem sikítva kiáltott fel a verseny végeztével. Arról a derék húzódásról, meg már nem is beszélve, ami egy nem megfelelő technikával bekötött cipőfűző okozott. Így is csak sokszázadik lettem és az is eléggé nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sose lehet belőlem egy Forrest Gump. Ennek ellenére mégis átjárt valamiféle büszkeségérzet, mely magas piedesztálra emelte a testem felett tett mentális kontrollt. Magyarul, nagyon királynak éreztem magam. De hiába a mentális győzelem! A testem egy ágyon és egy fürdőn kívül egyébre sem vágyott. Mint sebzett spártai katona, bandukoltam a Szépművészeti múzeum oldalában lévő buszmegállóba. Mint egy égből pottyan meteorit helyeztem legnemesebb felemet a buszmegálló padjára. Erősen belemarkoltam a szélébe, s sótól izzadt erőtlen tekintettel jeleztem környezetem felé, hogy jöhet most akármilyen terhes nő, vagy idős néni, én innen egy tapodtat sem vagyok hajlandó mozdulni. Engem innen már csak az érkező busz látványával lehet lepajszerolni! Bár futó ruházatom láttán, biztos többekben átértékelődött a sportember fogalma. De ez még most annyira sem érdekelt, mint jó lakott kutyát a jutalom falat. Amint ott üldögéltem a padon, hallgatva a "Hétköznapi hősök" című számot, s megpróbáltam valamiféle kellemes elégedettséget varázsolni az arcomra. Talán itt ronthattam el!

Egy erősen ittasnak tűnő, másodjára már csak zizis úriember csámpás lépteire lettem figyelmes. Környezetem nem sokat nézhetett ki belőlem a buszpadra olvadt testem látványából ítélve. S a verseny után elfogyasztott alkoholos lőre se helyezett magasabb szellemi síkokra. A testi - lelki fáradtság és a sör olyan hatással volt rám, hogy sokkal inkább unikornisokat láttam egy rózsaszín réten futkorászni, körülötte egy egész csapat lepke táncolt, majd a háttérben egy csillogó szivárvány lusta lábai heveredtek le az unikornis lába elé.

No, hát ezek után nem is lett volna logikus bármely épp eszű reakciót elvárni tőlem. Így is történt! Egy zaklatott pillanatban, mikor már a buszra váró személyek teljes tárházát MAJDNEMHOGY maradéktalanul kimerítette, ez a szimpatikus úriember, irányomba helyezte intelligensnek alig mondható tekintetét. Komolyan mondom, a kaméleonnak szabályozottabb és értelmesebb tekintete van, mint ennek a fickónak volt.

Először csak nagyon gesztikulált, s gondos koreográfia alapján próbált kapcsolatot létesíteni velem. Majd mikor kipattintottam a fülhallgatót, hallottam verbális kommunikációját eme roppant szimpatikus úrnak:

  • Mongyad mán meg mikor jön a 25-ös busz! Mikor jön??? Mongyad máááán! Hogy egy méretes hímtag találkozna az ánuszoddal!!!

Na jóóó, ez nem egészen így hangzott el, de az utolsó mondat tartalmát így tudnám a legszofisztikáltabban átadni. Mhhhh gondolom az utolsó mondatában amúgy meg, a kérem szépenre akart utalni. Én meg gondoltam kijavítom ezt a nyelvtani és etikai botlását! És enyhe érccel a hangomban a tőlem akkor telhető maximális segítőkészséggel válaszoltam:

  • Ha kíváncsi vagy nézd meg!- mondtam
  • Nem látom nem látom! A rézfán fütyülős réz angyalát! Nem látom!- mondta Ő

Itt kénytelen voltam ismét kitérni a vulgaritás elől, ugyanis úgy habzott a trágárságtól az úr szája, mint egy elromlott mosógépből a mosószer habja. Ami meg az abszolút világos volt minden buszmegállóban álló számára, hogy se a látásával nem volt probléma, és éppenséggel turet szindrómás sem volt. Egyszerűen csak valami macera volt az agyában. Ilyenkor a legtöbb szakkönyv a teljes semlegességre hívja fel a figyelmünket. Vagyis:

1.Nem létesítünk vele szemkontaktust!

2.Nem kezdeményezünk vele párbeszédet!

És a legfőbb szabály:

3.Nem bonyolódunk az ilyen zavart elmeállapotú emberekkel konfliktusba!

De mivel én már attól az egy pohár sörtől is elcsernusosodtam, nem igazán tudtam féken tartani a bennem tomboló érzelmi reakciókat. Szóval, kis csendet követően, remegő szájszéllel válaszoltam vissza ennek az arisztokratára egyáltalán nem emlékeztető férfinek:

  • Ki van írva! 10 perc múlva megérkezik, ha nem látnád! - mondtam
  • Elnézést, mhhh öhhhömmmm csak nem káromkodtam!- kérdezte Ő
  • Igen!- feleltem
  • De ne haraguggyá már.- mondta Ő
  • De kicsit haragszom!- mondtam
  • De tényleg káromkodtam?- kérdezte Ő
  • Igen! - mondtam én
  • Ne haraguggyá már meg! Mikor jön a busz?- kérdezte félve Ő
  • Kettő perc múlva és TE fel fogsz rá szállni! Szólok majd ha megérkezett!- mondtam
  • De ne haraguggyá már na!- mondta
  • Nem haragszom, most meg itt van a buszod és leszel szíves felszállni rá most azonnal!- mondtam
  • Igen! Igen! Megyek már!- mondta Ő, és felszállt a buszra.
  • Nagyon helyes!- kiáltottam utána

A körülöttem lévők még hosszú percekig mély tisztelettel az arcukon álltak és néztek. De ahogy teltek a percek, ugyan én már nem szóltam egy szót sem, de kezdtek valahogy távolodni körülöttem az emberek. Én meg, csak üveges tekintettel bámultam magam elé, a fáradtan és diadalittasan. Nem csak a versenyt teljesítettem, de még a buszmegálló népét is megóvtam.

  • “Szép volt!”- gondoltam magamban

Bár másnap mikor visszaidéztem a történteket, nem teljesen kristály tiszta előttem, hogy környezetem inkább bolondnak, mintsem vakmerőnek gondolhatott e. S talán valami hasonlóan ostoba szituációból születhetett a következő mondás is: “Nem vak az a ló fiam, csak bátor.”

 

Szerencse a szerencsétlenségben

Pozsonyi Péter mindig is egy rettentően szórakozott emberke volt, afféle igazi szórakozott professzor féle. Ami sok esetben okozott nagy fejtörést neki, mint például amikor meglökve a fogkefetartó kis poharat, beleejtette a nővére fogkeféjét, a mosdó mellett szorosan elhelyezkedő wc-be, vagy amikor például papucsban ment be az iskolába, mert aznap reggel annyit járt az esze a különböző irodalmi eszméken. S mint már sejthetjük, ezen a verőfényes kedd reggeli napon se volt Péter a helyzet magaslatán, mikor autójával leparkolni készült a tizenötödik kerületi ABC parkolójában. A parkoló természetesen dugig volt, így Péternek jó fél órájába került, mire sikerült végre találnia egy hirtelen felszabadult helyet. Közben bőven volt ideje megszemlélni, az ABC előtt elhaladó járó kelő embereket. Bár Péterről azt is illett tudni, hogy borzasztó feledékeny is volt ám. Így eshetett meg, hogy egy felszabadult parkolóhely felett érzett boldogsága, hamarosan átcsapott egy borzasztóan kellemetlen szituációba. Ugyanis mikor Péter éppen már a parkolás végén tartott, hitelen egy halk puffanásra lett figyelmes a kocsi alján. Először csak azt hitte, hogy a járdaszegélynek csapódhattak a kocsi hátsó kerekei. Viszont amikor kiszállt az autójából, már csak egy kistacskó élénkpiros pórázának a végét látta kikandikálni kocsijának hátsó kerekei alól. A döbbenettől, hirtelen azt se tudta, hogy mi lenne a számára, a legjobb megoldás. Etikusan megkeresni, az idős hölgyet és tájékoztatni az esetről, vagy cserbenhagyásos gázolásként ott hagyni az ölebet? Pár perc töprengés után, a lelkiismerete győzött. S még kivételesen emlékezett az idős hölgy kinézetére, akivel a kutyus érkezett.

Így hát Péter bement az áruházba, majd megkocogtatta a vállát, annak a bizonyos idős hölgynek a szupermarket hűtőpolcainál.

-           Elnézést hölgyem!- mondja Péter

-           Tessék fiatalember. - mondta Ica néni

-           Huhhhh!!!!- lepődik meg Péter, ugyanis középiskolában oly rettegett matektanára néz vele éppen farkasszemet. Kész szerencse, hogy már képtelen őt megbuktatni az érettségin.

-           Mi a baj fiatalember?- kérdezi Ica néni

-           Csak most nézem, milyen olcsó lett a tej. Veszek is belőle vagy 2 litert. - mondta Péter

-           Na de nem szeretett volna valamit mondani nekem?- kérdezi Ica néni

-           Ááááá hát őőőőő..... azt szerettem volna csak kérdezni, hogy nem segíthetnék e önnek bevásárolni?- kérdi Péter

-           Köszönöm, de egyedül is boldogulok fiatal ember! Inkább a túlsó sorban kéne serénykednie, annál a bottal csoszogó idős hölgynél, ha már annyira fűti önt a tett vágy!- mondta Ica néni megbotránkozva

-           Jaj teljesen igaza van, de...... őőőőő... nem tetszik rám emlékezni?- kérdi Péter

-           Nem kifejezetten! Csak nem az egyik tanítványom volt?- kérdi Ica néni

-           De pontosan! Jól tetszik emlékezni ám. Kilencvennyolcas évfolyam B osztály Pozsonyi Péter. - mondta Péter

-           Jah, már megvan! Magánál gyengébb tanulót, még életemben nem láttam matematikából. Mivel foglalkozik maga Péter?- kérdi Ica néni

-           Jelenleg bölcsészetet oktatok az ELTÉN és.... - mondta Péter

-           Jól sejtettem, hogy a mai napig, köze sincs a matematikához. És most ha megbocsát!- mondta Ica néni

-           Deeeee..... hagyja hagy segítsek önnek. Hisz ha jól láttam, nem is egyedül érkezett vásárolni. - mondta Péter

-           Igen kedves Péter, pont ezért próbálnék sietni, ha nem állná el folyamatosan az utamat. Kint vár az én kis Fifi kutyám, akit az unokámtól kaptam, s vélhetőleg már borzasztó éhes is. Bár ha magán múlik, éhen is hal mire kijutok ebből a nyamvadt szuper marketből!- mondta Ica néni

-           Jaj igen...az az édes kiskutya. Tudja, én nagyon szeretem az állatokat!- mondta Péter

-           Valóban? Ki se nézném önből. - mondta Ica néni

-           De ma Fifinek ha jól látom nincs valami jó napja, vagy egyszerűen már csak megviselte őt a kor, mert elég csúnyán rám mordult. Igazi kis zsörtös idős hölgy- mondta Péter

-           Tudja, lehet hogy csak egyszerűen nem bírja az ilyen izgága fiatalembereket, mint maga! És ha megbocsátana! Lenne szíves a pénztárhoz engedni?- kérdi Ica néni

-           Jaj elnézést, olyan figyelmetlen vagyok időnként! Fizethetem én most kivételesen az ön számláját. - kérdi Péter

-           Nézze Péter! Értem én, hogy maga egy szórakozott bölcsész, aki napi huszonnégy órában keresi az élet értelmét. Azt is megértem, ha buzog önben némi önkéntességi szándék, de én higgye el igazán nem szorulok erre rá! És most már végre szeretnék fizetni és enni adni az én kis Fifimnek!- mondta ingerülten Ica néni

Péternek meg el kezdett gyöngyözni a homlokáról a víz. Ica néni szép komótosan rendezte a vásárlását, amikor is Péter kitépte a csomagokat, az idős hölgy kezéből.

-           Hadd segítsek önnek legalább egy kicsit! Haza viszem autóval, nem tart az nekem semeddig sem!- mondta Péter

S ötlettelenül elindultak az autó felé. Amikor is Ica néni észrevett egy vékonyka kis pórázt az egyik hátsó kerék alól. S lassan, döbbent arccal közelített a vakítóan piros bőrszíj felé.

-  Péter! Ez a maga autója?!- kiáltott fel Ica néni

-  Nézze, én nem akartam! Én tényleg.... sose láttam még ide kutyát kikötve és olyan kicsi volt. Én néztem amikor tolattam, de semmit se láttam ebben a törött visszapillantó tükörben! Én ....én annyira sajnálom!- mondta Péter kétségbe esetten

Ica néni egy pár perc töprengés után fa arccal a fiatalember felé fordult. Péternek fogalma se volt róla, mindezek után még míly ocsmányságok fognak kikúszni az idős hölgy száján, bár hallott már eleget tőle a négy év középiskola során. Így hát Péter markát összeszorítva várta a végítéletet.

-           Gratulálok magának Péter! Életében először tett valami jót is. Megspórolt egy altatást nekem az állatorvosnál. Jövő héten lett volna, s vagy 25 000 Ft-ot akart tőle, nyugdíjastól leakasztani ez a kapitalista csúcsragadozó itt a Bartók Béla utcában, de maga megspórolta ezt nekem. Na, ha már úgyis íly buzgón felajánkozott nekem, akkor legyen szíves haza vinni. Tizenegy órakor kezdődik a Paula és Paulina a Stoy tv-n.- mondta Ica néni. Majd Péter meredten, gépiesen beszállt Ica nénivel együtt az autóba.

FECSKE LÁSZLÓ

Vadasparkban

Szereplők:     Margit:     M                 Béla:         B

                      Pénztáros: P                  Lajoska:    L

                      Pistike:      P                  Robika:     R

 

M:   -Jaj, végre megérkeztünk a Vadasparkba. El se hiszem. Betétet kell cserélnem gyorsan, mert már átáztam.

B:   -Mi van? Te épp most menstruálsz, Margit?

P:   -Jó napot! Hány felnőtt, hány gyerek?

M:   -Lássuk csak! Itt van a Lajoska, Petike, Janika, Robika, Pistike, az Antika, Dóra, Szonja, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára.

P:   -Ez valahány név a naptárba.

      M:   -Tartsa meg a borravalót!

      B:   -Nekem sosem adsz borravalót, Margit.

      M:   -Egy alkoholistának? Hogy képzeled? Hát akkor befelé, gyerekek! Lássuk a medvét! Te Béla! Vajon hol vannak a Triceratopszok?

B:   -Margit, ahogy az agysejtjeid is, azok is már rég kihaltak

M:   -Nézzétek, gyerekek! Pingvinek. Jaj de aranyosan lépkednek. Titty-tötty-tityi-tötty! Plitty-plutty, platty!

P:   -Apu! Mi van az anyuval?

B:   -Menstruál, fiam.

M:   -Nézd, pávián! Na azt a feneket sasold meg, Béla! Milyen nagy és kerek.

B:   -Látom.

M:   -Béla, te nem is a pávián fenekét nézed. Megint a nőket bámulod, ugye?

L:   -Apu, nézd! Kiegyenesedett a kígyó!

B:   -Nekem mondod, fiam?

P:   -Anyu! Az Anti lop.

M:   -Anti! Nem a piacon vagyunk, fiam.

R:   -Anyu, megetethetem a birkát?

M:   -Apád már reggelizett, fiam.

L:   -Gyere ide, majom! Gyere ide hülye majom!

B:   -Hagyd most anyádat, Lajoska!

M:   -Szonja, ne mássz be a tigrishez, mert megcsócsál! Figyeld, Béla! Halak. Menjünk a rákhoz, mert nekem az a csillagjegyem.

B:   -Jó, akkor én odamegyek ahhoz a szűzhöz.

M:   -Nem mész! Fogod a gyerekeket és elviszed megnyalókáztatni őket!

B:   -Nekem is ez járt az eszemben… de nincs nálam pénz.

P:   -Apu! A zebrának mitől vannak csíkjai?

B:   -Felrajzolták neki filctollal…mint anyádnak a szemöldökét.

P:   -Akkor anyu is egy zebra?

B:   -Inkább víziló.

R:   -Ott a kung fu panda. Meg a karate tigris.

P:   -Anyu! Az a papagáj?

M:   -Igen, Petike.

P:   -És melyik a mamagáj?

L:   -Apu! A cápának van pucája?

B:   -Lajoska, ezt most ne itt.

L:   -És segge?

R:   -Látni akarom a krokodilust!

M:   -Majd megnézzük a makákó és az orángután.

R:   -Hülye makákó! Hülye propán bután.

P:   -Apu, hod meg be az a nad elefánt az oroszlán barlangjába?

B:   -Nehezen fiam. De ezt majd te is megtapasztalod kb. 20 évesen.

M:   -Ó nézd, ott az oroszlán, Szonja.

B:   -Gyertek, gyerekek! Itt átmegyünk. Vigyázzatok, mert jár a túrabusz. Csak óvatosan. A zebrára lépjetek! Ne mássz be hozzájuk, Berci!

M:   -Béla! Hallottad, mit mondott az a férfi?

B:   -Mit?

M:   -Azt, hogy itt tehenek is vannak.

B:   -Ugyan, Margit! Ne vedd a lelkedre!

L:   -Görényszagot érzek.

M:   -Ez csak apád lába.

P:   -Figyeld Lajcsi! Ott a Pelikán elvtárs! Anyu, mik ezek a táblák a tóban?

M:   -Figyelmeztető táblák, édesem. Azt írja: Ne etesd a madarakat! Ne fogdosd a madarakat! Ne fürgyé le’!

R:   -Micimackó!

M:   -Az nem Micimackó.

R:   -De mer’ ott szorongatja a legjobb barátját, Malackát.

M:   -Te Béla! A medvékkel malacot etetnek?

B:   -Biztos. Kell a zsír télire. Nem tanultál biológiát?

R:   -Hová lett a Malacka feje?

M:   -A Micimackó szájában van, de mindjárt visszaadja neki.

R:   -Ja, jó.

M:   -Halljátok, hogy csicseregnek azok a buta madarak? És csak mondja és mondja és mondja…

P:   -Odass, anyu! Kaméleon. Hogy tudja forgatni a szemeit különböző irányba, mi?

M:   -Jaj, az nem kaméleon, csak a Matolcsy György. Béla! Itt annyi külföldi van. Nem értem, nem épül az a kapu?

B:   -Úgy hallottam pár helyen már áll, de kapuzárási pánik van.

M:   -Béla! Az állatokra nem vonatkozik az idegen bevándorlás?

B:   -De. Ezért nem is értem, hogy anyádék hogy telepedhettek le itt.

M:   -Pistike ne oda fosikázz! Abban teknősök vannak. Na most már mindegy. Gyere Robika! Erre felülünk! 5000? Nem ülünk fel.

R:   (ordít) –De én fel akarok ülni!

M:   -Béla! Beszélj a fiaddal!

B:   -Szia Robi! Hogy s mint?

M:   -Pistike, tevegelünk? 6000? Jó, nem tevegelünk. Mássz apád púpjára, az ingyen van.

B:   -Vagy anyád erszényébe vissza. Az is ingyen van, és amekkora pocakot eresztett, bőven bele is férsz.

(Lajoska ordít)

M:   -Tudtam! Tudtam, hogy baj lesz. Mi történt?

R:   -Megharapta egy pók a karját.

B:   -Próbálj olyan madzagot lőni fiam a vénádból.

M:   -Hülye vagy Béla, ez nem egy film.

B:   -Jól van, akkor adj neki vért! Most úgyis menstruálsz.

M:   -Szégyelld magad, Béla! Ilyenkor el kell terelni a figyelmét a fájdalomról. Nézd Lajoska! Most ellik az elefántanyuka.

L:   -Unalmas!

M:   -A szibériai tigris rátámadt a gondozójára.

L:   -Unalmas!

 

M:   -Hát ez milyen plakát? Erotikus őshüllő imitáció-show. Tyrannosaurus Sex.

L:   -Hol?

M:   -Az téged ne érdekeljen. Majd megnézem apáddal. Amit soha nem tanult meg igazán, azt a legelejétől kell kezdeni. Az őskortól. Egyébként Béla! Azt hallottam egy nőegyleti előadáson, hogy ezeknek a hatalmas állatoknak borsónyi agyuk van.

B:   -Még mindig nagyobbak, mint a tiéd.

R:   -Anyu! Szabadítsuk ki Willyt!

M:   -Nem lehet. Nem férne bele a csomagtartóba.

P:   -Apu! Ez a Tarzan ösvénye. Ordíts úgy, mint Tarzan!

B:   -Nem tudom, hogy kell.

P:   -De tudod, mert mi minden este halljuk a hálószobából.

B:   -Na jó. Ááááíííááááííííáíáááíáííííáááá!

M:   -Te Béla! Mit csináltál? Odanézz! Az állatok megbolondultak. Felénk közelednek. Te szent ég! Áttörik a kerítéseket. Béla!!

B:   -Margit! Egyikőnknek fel kell áldoznia magát a gyerekek érdekében. El kell csalnod őket innen.

M:   -Miért pont nekem?

B:   -Miért, miért? Te már amúgy is vérzel. Meg ezek a szagra mennek.

M:   -Szép vagy, mondhatom. Nem bánom, megyek én, de tudd meg, mielőtt odaveszek, King-Kongnak adom ezt a testet! Most majd megtudom, hogy milyen az igazi szex.

B:   -Hehe! De meg ám!

********************************************

Róbert Gida munkát keres

 

Szereplők:   Róbert Gida         =R

                    Titkár        =T

                    

 

 

R:   -Jó napot, tata!

 

T:   -Tata a nénikéd, te kis taknyos. 74 éves vagyok. Nekem te ne tatázz itt! Miben segíthetünk?

 

R:   -Ez itt a munkaügyi hivatal?

 

T:   -Igen.

 

R:   -Jaj de jó. Dolgozni szeretnék.

 

T:   -Hány éves vagy, fiacskám?

 

R:    -12.

 

T:   -12? Milyen munkát tudnál te végezni 12 évesen?

 

R:   -Nekem aztán mindegy. Pénzre van szükségem, hogy elköltözzek otthonról. Kérem, tata… jaj bocsánat, bácsi. Segítsen! A sorsom kilátástalan.

 

T:   -Tudod mit? Felveszem az adataidat, aztán ha akad valami, értesítünk.

 

R:   -Köszönöm, uram!

 

T:   -Neved?

 

R:   -Róbert Gedeon. De Gidának is írhatja.

 

T:   -Gida? Mint a Szikorás csajok?

 

R:   -Mi az a Szikora?

 

T:   -Nem érdekes. Születési helyed?

 

R:   -Tata.

 

T:   -Mondtam, hogy ne tatázz, te kölök!

 

R:   -Tatán születtem, maga Parkinson-kór gyanús.

 

T:   -Az idegességtől remeg a kezem, te kis spermahajder. Lakcímed?

 

R:   -Százholdas Pagony, Nagyfa Odva...

 

T:   -Értem... Pagony utca...

 

R:   -Nem utca, egy fatörzsben élek.

 

T:   -Egy fatörzsben? Mi vagy te, keményfa szú? (hülyén nevet)

 

R:   -Csak szeretné.

 

T:   (zavarba jön) –Na… folytassuk! Anyja neve?

 

R:   -Róbert Gedeonné.

 

T:   -Nem, nem, a leánykori neve kell.

 

R:   -Ja. Mészáros Ica.

 

T:   -És milyen jellegű munka érdekelne leginkább?

 

R:   -Még sosem csináltam, de szívesen kipróbálnám a duplafalcos, szakállas vésett csapozású hőszigetelt, bukó-nyíló ablak elkészítését, vagy az argon védőgázas, Wolfram elektródás, egyenáramú ívhegesztést.

 

T:   -Tizenkét évesen?

 

R:   -Há’ miér’ ne? Nem lehet elég korán kezdeni.

 

T:   -Ez igaz. Hát kisfiam, ha ennyire szeretnél dolgozni, én majd kerítek neked valami jól fizető állást. Na és miért akarsz elköltözni?

 

R:   -Mert elegem van a barátaimból. Az a sok állat.

 

T:   -Mi? Állatok? Megvertek téged? Netán alkohol fogyasztása alatt álltak? Mesélj csak! Az én családom is ilyen volt. Együtt érzek veled.

 

R:   -Nem, nem, ők tényleg állatok.

 

T:   -Nem akarsz esetleg feljelentést tenni? Tudod, én önkéntes polgárőr vagyok. Segíthetek neked.

 

R:    -Végül is… miért ne? Elegem van már az egész Százholdas Pagonyi pereputtyból.

 

T:   -Na mesélj csak, ki zaklat téged, fiam?

 

R:   -Hát, ott van mindjárt a Füles.

 

T:   -Füleseket kapsz? Szegény gyermek.

 

R:   -Nem. Fülesnek hívják a tagot.

 

T:   -Áhá, folytasd!

 

R:   -Szóval, állandóan az a heppje, hogy keressem meg a farkát.

 

T:   -Áááá! Értem. Erőteljes pedofilizmus. Hány éves az ürge?

 

R:   -Az Ürge? Azt nem tudom, de a Füles idősebb tőlem.

 

T:   -Jó. Folytasd tovább!

 

R:   -Aztán ott a Nyuszi. Mindig azzal jön, hogy neki mekkora répája van. Nézzem meg!

 

T:   -Még egy pedofil köcsög.

 

R:   -Ő mindig ideges, ha véletlenül letaposom a veteményét. Nem egyszer emelte már rám a kerti kapát.

 

T:  -Értem. Tehát egy idegbeteg férfi.

 

R:   -Nem. Ő nem ember, már mondtam.

 

T:   -Megértelek, fiam. Nem ember az ilyen. Ki van még?

 

R:   -A Malacka.

 

T:   -Ne is mondd! Kitalálom. Állandóan malac dolgokat sugdos a füledbe, igaz? Ezek tényleg állatok.

 

R:   -Vele nincs sok baj, csak mindig remeg, mint a nyárfalevél.

 

T:   -Mert biztos szúrja magát, és már jelentkeznek az elvonási tünetek. Ez egy pszihiátriai eset lesz. Hadd kérdezzek valamit, fiam! Ez egy banda?

 

R:   -Hát, végül is, igen. Nevezhető annak is.

 

T:   -Ki még a tagja?

 

R:   -A Tigris.

 

T:   -Áhá! Ő a főnök, kitaláltam?

 

R:   -Nem, vele nincs túl sok baj. Csak olyan, mint a kerge birka. Szeret ugrálni, nagyon magasra, már-már szinte repül.

 

T:   -Azt mondod szokott repdesni?

 

R:   -Azt.

 

T:   -Drogozik?

 

R:   -Mit tudom én?

 

T:   -Van még valaki?

 

R:   -A Micimackó.

 

T:   -Ő mit csinál?

 

R:   -Nyalja a köcsögöket.

 

T:    -Te jó isten. Előtted?

 

R:   -Hát hol máshol?

 

T:   -A hétszázát! (az asztalra csap) Ne aggódjál, kisfiam! Elkapom én ezeknek a rosszvérűeknek a tökeit. Van egy erre specializálódott problémamegoldó csapatunk. Máris kiküldetem őket a helyszínre. Nem fog téged többé senki sem zaklatni.

 

R:   -Szuper! Öö, kérhetném, hogy kíméletesen fogják el az említetteket? Valamikor jóban voltunk.

 

T:   -Bízd ránk, öcsi! Nem lehet baj. Ha mi kiszállunk, vége a mesének!

OLVASÓI SZAVAZAT

Szeretettel várjuk kedves olvasóink szavazatát emailben!

Egy olvasónk 1 műre / szerzőre szavazhat.

Email: mecslaszlotarsasag@gmail.com

Elérhetőség

Humor, karcolat

20- 4409478 (munkaidőben)

© 2015 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode